Évente átlagosan 183 ezer forinttal kevesebb adót fizetünk a munkajövedelmeink után
(Karikatúra az adóoptimalizáló multikról és az adóterheket viselő alkalmazottaikról.)
Közel 40 éve tartó tendencia a világban, hogy a tőkejövedelmek (továbbiakban az egyszerűség kedvéért tulajdonosi jövedelmek) részesedése az összes megtermelt jövedelemből folyamatosan növekszik, míg a munkajövedelmeké ezzel fordítottan arányosan csökken. Ennek számunkra legkézzelfoghatóbb tünete, hogy míg az egy foglalkoztatott által előállított jövedelem Magyarországon megtriplázódott 1970-2010 között, addig az átlag munkavállaló nettó reálbére csupán 28 százalékkal nőtt. Az USA-ban a 80-as évek eleje óta megduplázódott a GDP, míg az átlag jövedelem lényegében nem változott. Világméretű tendenciáról beszélhetünk tehát, ami hazánkban az átlagnál jobban érezteti hatását.
A jövedelmi átrendeződés oka egyrészt az, hogy a világban a termelés tőkeintenzívebbé vált, vagyis arányaiban több tőkét használunk egy termék előállításához. Az arányaiban több tőke pedig értelemszerűen nagyobb költséggel jár, amit bizony ki kell fizetni a tulajdonosok felé. De ez a hatás eltörpül a jövedelmek átrendeződésének másik két kiváltó okához képest. Mivel egyre többen lépnek be a nemzetközi munkamegosztásba, a munkaerő piacán fokozódik a verseny, ami leszorítja a béreket, ezért több jut a tulajdonosoknak. És ennél még egy nagyságrenddel nagyobb probléma, hogy az adóparadicsomok megjelenésével a tulajdonosi jövedelmek ki tudnak bújni a nemzeti adóhatóságok ellenőrzése alól. Ennek következtében a nettó bérekre nagyobb teher rakódik, valamint az eredetileg munkavégzésért járó bérek is jobban szeretnek az adóhatóságok elől könnyebben elrejthető tulajdonosi jövedelemként adózni, amennyiben az adószabályok erre lehetőséget teremtenek.
A jelenséget a fejlett országokat tömörítő tanácsadó szerv, az OECD is felismerte, és BEPS (base erosion and profit shifting, adóalap erózió és nyereség átcsoportosítás) probléma-megjelölés alatt ajánlásokat fogalmaz meg az Európai Bizottság és általában az OECD országok számára. A nagy transz- és multinacionális cégek – de őket másolva egyre inkább a helyi kicsik is – ott mutatják ki a profitjukat ugyanis, ahol nem, vagy kevesebbet kell adózniuk, egyes szakértői becslések szerint 50-70 milliárd eurós adóbevétel-kiesést okozva az Európai Unió tagállamainak, és közel 200 milliárd eurós veszteséget eredményezve világszinten. Ez utóbbi összeg az összes éves magyar adóbevétel négyszerese. Ez tehát az a problémakör, ahol a világ fejlett államai ideológiai, világnézeti különbözőségektől függetlenül egy platformra kerülnek az USA-tól Németországon át egészen Magyarországig. Az amerikai költségvetést ugyanúgy sújtja vállalataik adókerülő magatartása, mint a magyart.
Az adóoptimalizációt a cégek elvileg legálisan, de mégis elítélendő módon meg tudják tenni mindenféle színlelt menedzsment szerződéssel, arculathasználati díjakkal, a valóságot nem tükröző belső elszámoló-árakkal. Ezért állított fel az OECD egy munkacsoportot, amelyben egymás mellett ülnek a „rablók és a pandúrok” az asztalnál. Azok, akik tudják, hogyan kell csalni és azok, akik szeretnék ezt megakadályozni, együtt gondolkodnak a megoldáson.
A közgazdász berkekben sokat bírált és kiszámíthatatlannak tartott 2010 utáni magyar gazdaságpolitika egyik legnagyobb érdeme, hogy a problémát felismerve – intuitív módon vagy tudatosan – elkezdte a feltételezhetően adóoptimalizáló, és korlátozott versenykörülmények között működő vállalkozásokat olyan formában megadóztatni, amely alól nem tudnak kibújni. Ugyanis Magyarországon a különadókat nem a profit, hanem az árbevétel vagy a mérlegfőösszeg után szedik be. A különadókból befolyó összeg hazánkban 2014-ben tetőzött: a GDP majdnem 2 százaléka, mintegy 600 milliárd forint folyt be ilyen formán a költségvetésbe. Ebből a pénzből (valamint az áfakulcs 2 százalékos növeléséből és a gazdasági növekedés teremtette bevétel növekedésből) tudta a Kormány közel évi 735 milliárd forinttal csökkenteni a munkára rakódó adóterheket. 400 milliárd forint munkára rakódó tehercsökkenést jelentett a személyi jövedelemadózás egykulcsossá tétele, ami a tévesen rögzült közgazdasági hiedelemmel ellentétben nem az alsó 80 százaléktól csoportosított át a felső 20 százalékhoz, hanem a tulajdonosi jövedelmeiből élő globális felső tízezertől a középső 20 százalékhoz. További 200 milliárd forint tehercsökkenést és nettó jövedelemnövekedést jelent a családi adókedvezmények rendszere, és 135 milliárd forint tehercsökkenést jelent a munkaadók számára a Munkahelyvédelmi Akció, amelyet a foglalkoztatás szempontjából veszélyeztetett csoportok esetén vehetnek igénybe. Ezek a változások 4 millió munkavállalóval számolva évi 183 ezer forintos adóteher-csökkenést jelentenek egy átlagfoglalkoztatott esetén, amit a munkavállalók és munkáltatók közösen realizálnak. Jórészt ennek köszönhetően sikerült megőrizni és némileg növelni a bérek vásárlóerejét válságos időkben, és csökkenteni a munkaerőköltséget annak érdekében, hogy megérje a válság ellenére fenntartani a munkahelyeket Magyarországon.
Az intézkedés a közgazdaságtan metanyelvén is tartogat számunkra egy lényeges tanulságot. Attól még, hogy egy intézkedéscsomag megelőzi a közgazdasági kontextus kialakulását, szakmai óvatlanság vagy tudatos politikai manőver kiszámíthatatlannak bélyegezni. Azon lehet vitatkozni, hogy ezekre az intézkedésekre tervezettebben is sor kerülhetett volna, ugyanakkor közhely, hogy a külső kényszer és a hatékonyság sokszor felülíratja a gondos tervezőmunkát.