„EUSSR” – Európai Szovjet Unió?

Nemrég egy volt magyar uniós biztos, Navracsics Tibor, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem honlapján összefoglalta, hogy miben különbözik az Európai Unió a Szovjetuniótól. Nos, tény, hogy vannak különbségek, és persze a legfontosabb, hogy nincsenek kivégzések politikai okokból. Igaz, ma bőven elég ellehetetleníteni, marginalizálni a kellemetlenkedőket - minek is végeznék ki? A legfontosabb különbség ezen kívül egyelőre a jólét, és a fogyasztáson alapuló közmegegyezés. Az is a biztos, hogy az Európai Unió egyelőre még nem „állam” – egyszerre több és kevesebb annál. És hogy önkéntes lett volna a belépés? Más választása a magyar politikának nem volt. Ráadásul az akkori – 2004-es – uniós projekt még nem ugyanaz volt, mint a mai. Szó sem volt például „adósságunióról”. Mégis, legalább egy népszavazás volt a tárgyban. Akik ma a polgári-nemzeti kormány felhatalmazását kritizálják azon az alapon, hogy hány választó akaratát képviseli, vajon az uniós népszavazás 38 százaléknyi igenjére mit mondanának?

A nagykép alapján azonban hasonlóságok is felfedezhetőek a két unió között. A legfontosabb hasonlóság, hogy a nemzeti hovatartozás helyett egy új identitást erőltetnek, és mind a két unió legfontosabb ellensége a kereszténység és a nacionalizmus. Ha az alábbi idézetekben kicserélnénk egy-két kifejezést, vajon nem lennének-e csereszabatosak a mai normákkal? Az első: „A breszti erődöt az utolsó csepp vérükig oltalmazták védői, akik több, mint 30 etnikumból kerültek ki. A háború során az egész szovjet nép nem ismert határvonalakat a nemzetiségek között”. A második: „Bekerültünk a hatalmas kohóba, ahol főzték és keverték a különböző népeket, nemzeteket, és a kommunista alkimisták türelemmel várták az eredményt, a nemzetiség nélküli marxista ideológiával átitatott, oroszul beszélő új emberfajtát: a szovjet embert.”. Az első idézet Putyin elnök második világháborús témájú dolgozatából származik; a második pedig Milován Sándortól, kárpátaljai magyar polgárjogi harcostól.

Ez persze kissé megfoghatatlannak tűnik, de mi lehet még a hasonlóság? Nagyjából pontosan egy éve hunyt el Vlagyimir Bukovszkij, egykori szovjet-orosz ellenzéki. Megtapasztalta a szovjet pszichiátriai GULAG-ot, látta az amerikai fogyasztói társadalmat. Gyűlölte Putyint, és gyűlölte az Európai Uniót. Egy alig öt perces videóban foglalta össze érveit, a következőképpen:

1. Mindkét unió a nemzetek és a nemzetállamok felszámolására, alávetésére tört.
2. Mindkét Uniót nem-választott tisztségviselők vezetik, akik nem tartoznak elszámolással, és akik egymást teszik meg különböző posztokra.
3. Mindkét Unióban van parlament, amelynek a dolga a döntések jóváhagyása. Persze, tegyük hozzá az Európai Parlament kissé más, mint a Legfelső Szovjet. Na de próbáljon meg valaki a liberális ágendától eltérő dolgokkal előhozakodni – kap a nyakába egy hetes cikkelyt, mindenféle eljárásjogot nélkülözve.
4. Az Európai Uniót ugyan nem katonai erővel tartják össze, mint a Szovjetuniót, viszont ugyanúgy erőszakkal, méghozzá virtuális térben dúló erőszakkal. Emlékszünk mi folyt a Brexit idején?
5. Mindkét unió ugyanúgy a terjeszkedésre volt optimalizálva. Mihelyt nem tudnak terjeszkedni, összeomlanak.
6. A korrupció mind a két unióra jellemző.

Bukovszkij hozzátette: nincs ugyan GULAG, de a GULAG ott kezdődik, hogy megbélyegzik a másként gondolkodókat.

De hogyan jutott el idáig Bukovszkij? Az 1960-70-es években egymás után szervezte a tiltakozó akciókat a szovjet kommunista rezsim embertelenségei ellen. Ekkoriban Andropov hatására az a divat hódított, hogy az ellenzékieket „pszihuskába”, vagyis a pszichiátriai GULAG-ra küldték. Hiszen aki nem ismeri fel a kommunizmus tudományos igazságát, az akár elmebeteg is lehet! Bukovszkij is hosszú éveket töltött ilyen intézményekben, de ép elmével és lelkileg megerősödve szabadult. Végül Luis Corvalánért, a chilei kommunista párt főtitkáráért cserélték ki, kémfilmbe illő akció keretében, a CIA és a KGB megállapodása alapján. A Szovjetunió végnapjaiban a kaotikus helyzetet kihasználva, egy kéziszkennerrel felszerelkezve bejutott a szovjet levéltárakba, és rengeteg anyagot hozott ki, amelyek egyébként a mai napig nehezen hozzáférhetőek, vagy éppen zártak. Ezekből könyvek is születtek, és az interneten is olvashatóak.

A kihozott anyagok egy csoportja a nyugati szociáldemokrata, szocialista és munkáspártok-, illetve a szovjetek együttműködéséről szólt. Sötét ügyek ezek, a cinikus hazaárulás korhadt szaga árad a sorok közül. Az 1980-as évekből származó dokumentumok egy része alapján összefüggés állapítható meg a Közös Európai Otthon (Európa-ház) felépítésének terve és a peresztrojka között. Mind a kettő lényege az volt, hogy az Eszme megmentése érdekében új arculatot kell adni a szélsőbalos világmegváltó terveknek. Ebből született a következő könyv: „EUSSR: Az európai integráció szovjet gyökerei. „Jelszavunk a világméretű Szovjet-Unió” (A Komintern 1938-as himnusza)”. Nos, tény, hogy a könyvecske összeállításában egy gyanús figura, Pavel Sztrojlov lett Bukovszkij szerzőtársa, de az is tény, hogy Sztrojlov számos dokumentummal felszerelkezve távozott a Gorbacsov-archívumból. Vagyis a könyvecske alapját nehezen kikezdhető anyagok alkotják. A fő állításuk az, hogy az európai integrációt az európai szocialisták azért nyergelték meg, mert rájöttek, hogy ha egy országban csinálják meg a nyugati szocializmust, az a kísérlet előbb-utóbb véget ér. Ezért egyszerre kell nekilátni. Utóbb már az sem zavarta őket, hogy a peresztrojka elbukott, a Szovjetunióval együtt. Nekiláttak a saját balos „unió” létrehozásának. Persze ahogyan Alessandro Natta olasz kommunista vezető és Gorbacsov beszélgetésében elhangzott: „Minden bürokratizáció arra bátorítja az apparátust, hogy a saját érdekeit kezdje el védeni, és hogy elfelejtkezzen a polgárok érdekeiről.” Ennek alapján fejeződik be a kis könyv a következőképpen: „Legalábbis szükség nem volt arra, hogy olyan struktúrák létrehozását folytassuk, amelyek azonosak a szovjet struktúrákkal. Mégis, ez az, amit a mi politikusaink építették ki, mintha mi sem történt volna. A Maastrichti Egyezménytől az Amsterdami Egyezményig, a Nizzai Egyezményig és végül az európai alkotmányról szóló megállapodásig, a demokratikus deficit nőtt, a bürokrácia rétegei megsokszorozódtak, a hazugság és a kényszerítés járványos méretűvé vált, és minket, ennek az ősi kultúrának a népeit, egyre jobban és jobban figyelmen kívül hagytak. Búcsút mondtunk annak kezdeti színlelésnek, hogy az országaink szuverenitása nem forog kockán; manapság már nyíltan megmondják nekünk, hogy a projekt célja egy európai állam. Miért nem mondták korábban, ha már 20 évvel ezelőtt is tudták? Vajon nem azért, hogy »ne ijesszék el az európaiakat«?”

Nos, Bukovszkij talán erős szavakkal fogalmazott. Az Európai Unió nem a Szovjetunió. Még nem. A nemzetállamok szuverenitásáért folyik most a harc, nem mindenféle álságosan „jogállamiságnak” nevezett feltételért, ami valójában ideológiai alávetésért, és a döntések nemzeti szintről birodalmi szintre való áthelyezéséért zajlik. Ha most nem kap a Brüsszelnek álcázott Berlin piros jelzést, akkor majd „szabadon” énekelhetjük: „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok, a nagy Németország kovácsolta frigy!”

(Kép forrása: itt.)