Emberi jogi fundi, az vajon mi?

A mértékadó, gondolkodó értelmiség legújabb aggodalmaskodása az Alaptörvénybe iktatott terrorveszély-helyzet kapcsán bomlik ki újra a szemünk láttára. Friderikusz Sándor a szerénytelenül magáról elnevezett műsorában – tudják, ez az, amiről Vásárhelyi Mária azt hitte, hogy a Fidesz szüntette meg, majd kiderült, hogy a nézők – például azt fejtegette, hogy ennek az egész módosításnak az az alapelve: „a hatalom korlátlan felhatalmazást kap olyan valamire, aminek a súlyosságát ő maga ítéli meg”. Ezek miatt Friderikusz úgy érzi, hogy „olyan csapdába kerül, ami az elemi szabadságjogaitól fosztja meg és ami ellen nincs védekezés”.

(Zavargás a Horgos-Röszke határátkelőnél 2015 őszén.) 

Ez még hagyján, erre még kitérünk. Ami miatt a dolog érdekessé – pontosabban önös hiúságtól vezérelve számomra érdekessé – vált, az az, hogy a műsorvezető a helyzet képtelenségének bemutatására nem mástól, mint tőlem idézett, persze elrettentésképp. Ugyanis valóban azt mondtam nemrégiben, hogy „egy terrorveszélyben, az abból fakadó működési diszkrepanciákat az emberi jogok korlátozása nélkül nem lehetne helyre hozni”. Ráadásul még el is mertem mondani, hogy az emberi jogi fundamentalista szervezetek, mint a TASZ vagy Helsinki, tévesen állítják be az emberi jogokat korlátozhatatlannak. Mindemiatt mindenki Fridije szerint a „magát tudományos műhelynek nevező” Alapjogokért Központ „Fidesz-szatelitszervezet”, s ennek mi sem jobb bizonyítéka, mint hogy szemléz minket az MTI!

Hát Gyurcsány Ferenccel élve először is „a figyelmeztetést és a tanácsokat ez ügyben köszönjük szépen” Friderikusz Sándornak. De hogy ne csak élcelődésről szóljon ez az írás, fordítsuk komolyabbra a hangvételt. Valóban, számoshelyen leírtuk és elmondtuk már: az emberi jogi fundamentalizmus a politikai korrektség jogi szolgálóleánya, mindkettő a beteges és túltolt egyenlőségelvűsdiben gyökerezik. Eszközeik a mániákus tolerancia-, relativizálás- és neutralitás-kultusz: mindig minden és mindenki egyenlő, minden viszonylagos és minden semleges. Nincs jó és rossz, nem tehetünk különbséget értékek vagy kultúrák között: bármi sérthet bárkit, tehát jobb, ha senki sem sért meg senkit sem. Igen, ez a relativizálás zsarnoksága, a hatalommá emelt viszonylagosság. (Tényleg olvassák el kollégámmal közösen írt korábbi publicisztikánkat, az ezt jól összefoglalja.)

Ebből az egalitarianizmus-kultúrából táplálkozó emberi jogi-polkorrekt vegyespárosnak köszönhető az is, hogy az emberi jogokat korlátozhatatlannak állítják be – és ennek okán nyilván felháborodnak, ha bármiféle jogkorlátozás történik. Pedig ez butaság: alapjogokat a szükséges és arányos mértékben békeidőben is lehet korlátozni (pl. információszabadságot nemzetbiztonsági okból vagy gyülekezési jogot államhatalmi szervek működése érdekében), nem hogy különleges jogrend idején. Utóbbi esetben ugyanis az alapjogokat nem csak korlátozni lehet, de gyakorlásukat teljes egészében fel lehet függeszteni (szabad mozgáshoz való jogot pl. kijárási tilalommal). Erre a magyarázat is kézenfekvő: ilyen esetben az állam vagy a társadalom működését olyan különleges kihívás éri, melyet csak különleges – adott esetben jogkorlátozó – intézkedésekkel lehet elhárítani gyorsan és hatékonyan, pontosan annak érdekében, hogy minél hamarabb visszatérhessen az élet a megszokott mederbe. Gondoljunk csak bele: egy terrortámadást követően elég hülyén nézne ki a helyzet, ha a helyszínen mindenki vígan szervezhetne demonstrációkat meg felvonulásokat, nemde?

Az emberi jogi fundamentalisták – pl. az Amnesty – leblokkolnak azon is, hogy ilyen esetben „katonák az erőszakos cselekmények elleni fellépésük során fegyvert használhatnak”. Igen, jól értik: nekik például az a bajuk, hogy terrorveszély-helyzet esetén a fegyverrel támadó terroristák ellen a katonák fegyverrel léphetnek fel. Még éppen azt nem írják csak oda, hogy „de hát a terroristáknak is vannak jogaik”.

Egyébiránt az abszurdba hajló gondolkodásmód nem ismer határokat s napjainkban virágkorát éli. Egész egyszerűen azért, mert elhitetik mindenkivel, hogy éppen amilyen vágya van, az neki jár. A vágyakból emberi jogot kreálnak – ami, mint tudjuk, korlátozhatatlan. Ha valaki egy terrortámadás helyszínén sétafikálni akar, tehesse. Ha a férfi nővé akar válni – vagy fordítva –, hát legyen. Így Norvégiában már mindenki maga dönthet neméről, a CEU-n rendezett kiállításon pedig kiderül, hogy a „menstruáció is emberi jog”. A másság tisztelete, bemutatása és az egyenlő bánásmód nevében LMBTIQAP-szervezetek – amin a homoszexuálisokat értik – azt követelik a Disney-től, hogy gyermekrajzfilm-hőseik között a „heteroszexuálistól eltérő identitással rendelkezőket” is mutassák be. A (feminista) vágyak joggá transzformálásának jegyében pedig az ENSZ – tudják, ez az a szervezet, amely még egyetlen nemzetközi konfliktust nem oldott meg, de arra rendszeresen felszólít másokat – „nők jogait és a nemek közötti egyenlőség helyzetét értékelő szakértői csoportjának elnök-jelentéstevője” (ilyen is van nekik) arra utasította nemrégiben a magyar kormányt, hogy „hagyjon fel a konzervatív családi értékek mögé bújtatott nemi megkülönböztetéssel”. Ha arról van szó, persze, a világnézeti alapú korlátozások nem tilalmazottak. Sőt, progresszívek. Ismeretes a történet: a haladó, modern Norvégiában azért vette el korábban a gyámügy a román-norvég házaspár gyermekeit, mert a tanárok beszámolói szerint „a gyerekek >>nagyon keresztények<<, az iskolában bibliai történeteket mesélnek társaiknak, és a nagymama otthon azzal >>terrorizálja<< őket, hogy Isten megbünteti a bűnösöket”.

A politikai korrektség és a „meg ne bántsunk valakit” jegyében szépen, lassan, de állhatatos munkával átírják a történelmet. Az amszterdami Rijksmuseumban átneveznek egyes potenciálisan sértő festményeket – mert csak. Mert a képek – igen, a képek – rasszisták. Mert valakit megsérthetnek. Végül is, ez még a jobbik eset: át is festhetnék őket. Amerikában „niggertelenítik” a Huckleberry Finnt, leveszik az olvasmánylistáról a Tamás bátya kunyhóját. De hogy ne menjünk annyira messzire: idehaza hőbörgőhadjárat indult az államtitkár ellen, mert az igazságnak és a valóságnak megfelelően rabságnak, vallási háborúnak és megszállásnak merte nevezni a 150 évnyi török uralmat Magyarországon. Mi legyen, augusztus 20-án ne ünnepeljünk, mert az sérti a pogányok érzékenységét? Hunyadi János szobrait döntsük le, a várbeli Kapisztrán teret nevezzük át? Töröljünk ki mindent a múltból? Igen, végül is, amit Martell Károly 732-ben Poitiers-nál tett az iszlám arab hadakkal – ti. hogy porrá verte őket – politikailag igencsak inkorrekt volt. A hatályos emberi jogi dogma szerint ugyanis például nem lett volna szabad fegyverrel ellenük menni – hiszen az sérti a támadó fél jogait.

És hogy mi a közös Friderikusz Sándorban, az Amnestyben, a norvég gyámügyben és a Rijksmuseum vezetőiben? Minden. Az egész. És ebben az egészben az a legnagyobb baj és a legnagyobb veszély, hogy a politikai korrektség és az emberi jogi fundamentalizmus ezzel az egész katyvasszal valójában a nemzetek, illetve az azokat alkotó polgárok önazonosságtudatát akarja lerombolni. A múltját, a történelmét, a szimbólumait, a fogódzóit – hogy ne legyen mibe kapaszkodni, mikor a relativizálást a csúcsra járatják. Mikor az „egyrészről-másrészről” propagandájának nevében álságos módon az identitás utolsó szalmaszálát is kitépik a kezéből – hogy végre eljöhessen a feloldódás Az Emberiség eszményének hazug utópiájában. Ez ellen pedig csak egy orvosság van: politikailag inkorrekt módon kegyetlenül őszintének lenni. Akkor is, ha az másokat esetleg sért. Ugyanis a világ már csak ilyen: konfliktusos.