Ellenállók és tettesek

Mind a két nap egy-egy véres megtorlási hullám szimbóluma lett. Annyi hasonlóság felfedezhető, hogy mind a két megtorlási hullám mellett passzív ellenállási mozgalom bontakozott ki. Természetesen különbség is volt: a Szovjetunió „nagyobb” hatalom volt, és erkölcstelenebb – kiforgatta az ember természetét – és ezért helyi kiszolgálói hatásosabban, könyörtelenebbül és kifejezetten alattomos, sunyi módon jártak el. Az 1956 utáni megtorlás fő adatai mára közismertek: 2500 halott, legalább 228 kivégzett, 26000 hosszabb-rövidebb börtönre ítélt, 170 000 emigráns, és tönkretett életek számolatlan sokasága. Nem voltak válogatósak: a salgótarjáni sortűz száznál is több áldozatát például kifelé a „fasiszta provokáció” számlájára írták, miközben maguk között azon sajnálkoztak, hogy a „valódi” fasisztáknak, vagyis az „ellenforradalmároknak” volt annyi eszük, hogy nem mentek a sortűz színhelyére… A vagyoni kár – például a szovjet nehéztüzérség hathatós közreműködésével szétlőtt főváros – mellett a nem vagyoni kár szinte felmérhetetlen. Az ország gazdaságilag tartósan torz menedzselésével, Kádár szavaival a „hoci-nesze, kis pénz, kis munka” szemlélet bevezetésével, a fusizásba, géemkázásba hajszolt társadalom kiuzsorázásával kommunista utópia nem épülhetett. Nemcsak azért, mivel az egy tagadásra épülő gondolat nemlétező terméke mindössze, hanem azért sem, mert a valóság mindig megcsúfolja azokat, akik erőszakot akarnak tenni rajta. Így mindössze a jóléti társadalom- és a „kapitalizmus” torzképe jöhetett létre.

Kik voltak mindennek a felelősei? Nos, ebben az értelemben ki kell jelentenünk: nem volt mindenki szem a láncban. Nem lehet elvárni évtizedekre nyúló fegyvertelen és reménytelen ellenállást, nem lehet számon kérni a mindennapi élet gondjai között boldogulni kívánóktól az állandó ökölrázást. Sőt, inkább azt kéne számba venni, hogy a forradalom utáni 33 év során állandóan felbukkant a társadalom elégedetlensége. Hol romantikus diákszervezkedésben, hol Fradi-meccsen, hol tüntetéseken, hol egy rock koncerten, hol pedig a szamizdatban bukkant fel az ellenállás szelleme. A nemzetre rákényszerített fegyverszünet végül 1989-ben ért véget, a pártállam első nagy, nyíltszíni vereségével.

(Fotó: MTI/Balázs Attila) 

És kik volt a másik oldalon? Kik irányították a megtorlás félelmetes gépezetét, kik voltak a haszonélvezők, kik birtokolták a hatalmat? Persze a szovjet legfelsőbb vezetés, igen, végső soron ők voltak a felelősök. De velük nem sokat tudunk kezdeni. Inkább az a kérdés: kik voltak a hazai tettesek? Ez már nehezebb kérdés. Annyi bizonyos, hogy aki a megtorlás időszakában vállalt vezető párt- és kormánytisztséget, az mind elkövetőnek, irányítónak tekinthető. Tettesek voltak a túlteljesítő, a rezsimmel teljesen azonosuló karhatalmisták és politikai nyomozók is. És az elkövetői körhöz tartoznak az igazságügy részéről azok a bírák és ügyészek, akik részt vettek a halálos ítéletek meghozatalában (mert olyan is volt, aki megtagadta!). A kommunista hatalom birtoklása lényegében jogellenes cselekedet volt ezekben az években – persze ez önmagában nehezen is értelmezhető, hiszen a kommunizmus, úgy ahogy volt, tagadta a polgári világ jogrendjét.

Ami november 4-én elkezdődött, az a kommunizmus bukásával fejeződött be. A heroikus küzdelem nem volt hiábavaló és az áldozatok nem hiába haltak meg.