Elit és politika – levél a légópincébe

Az ott leírtakat a Válasz szerkesztősége roppant fontosnak ítélte, mint írják „Nagyon fontos cikk, büszkén közöljük.” Az írás a jobboldali magyar politika és a szerzők által konzervativizmusnak nevezett szellemi áramlat viszonyrendszerét boncolgatja, szándékai szerint „Írásunkban arra vállalkozunk, hogy választ adjunk a kérdésre: vajon tényleg csak az intellektuális értelemben vett bátorság hiánya és a politikai ellenfeleknek való megfelelési kényszer az, ami útjában áll a konzervativizmus és az új jobboldal szövetségkötésének?” Alább megvizsgáljuk miképpen és mennyiben sikerül ez nekik.

A cikk számtalan témát érint, az összes megvizsgálása messze meghaladná ennek az írásnak a kereteit, ezért csak a talán legfontosabb, többször visszatérő témájára reagálnék, ez pedig a konzervativizmus és az elit(ek) aktuális viszonya.

Az egyik, többször visszatérő kifogásuk a jelen, jobboldali kormányzás ellen, hogy az plebejus vonásokat mutat, ez pedig eltér az általuk követendőnek tekintett klasszikus angol konzervativizmus elveitől. Többször is utalnak a konzervatív gondolkodás elitbarát voltára, amely kizárja az együttműködést a plebejus beállítottságú kormánnyal. „...a konzervativizmus inkább hajlamos az »elitizmusra«, mint ennek ellentétére.” – írják. Nem lehet valamely szellemi, társadalomelméleti irányt megítélni a kialakulásának ismerete nélkül, ezért elkerülhetetlen némi történelmi kitekintés.

A szerzők által favorizált klasszikusnak mondható brit konzervativizmus a 18-19. században alakult ki, egy gazdaságilag sikeres, a világ vezető nagyhatalmává váló országban. Ezt a gazdasági sikert aztán a 19. században katonai sikerek is követték (Trafalgar, Waterloo) és a brit birodalom a delelőjére ért. A birodalom dicsőségeiben elvitathatatlan volt az elit döntő szerepe. Évszázados nevelési, képzési tradíciók és szigorú erkölcsök tették az arisztokráciát és a hozzá csatlakozó, velük kiegyező, meggazdagodott kereskedőket alkalmassá a birodalom növekedésének és virágzásának irányítására. Ilyen körülmények között érthető is, hogy a józan ész tiltakozott az adott társadalmi viszonyok felforgatása ellen, különösen holmi elmeszülemények alapján. Az elitizmus, mint politikai-társadalmi elképzelés, megfelelő elitet tételez fel.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a feltétel a mai Magyarországon nem teljesül és nem is teljesülhet. A magyar elitet kiirtották és lecserélték a társadalom erkölcsi legaljáról származókkal. A mai „elit” nagyobb része ezek ivadékaiból áll, és – megállapítható, hogy – az alma nem esett messze a fájától. A szerzők számára gyaníthatóan leginkább elfogadható, igazi-konzervatív Antall-kormány fontosnak tűnő elvi kérdéseket kívánt megoldani (nem sikerült ez sem) a nómenklatúra-elit pedig eközben ellopta és kiárusította az országot, politikai hatalmát gazdaságivá konvertálva. Majd Antallék szükségszerű bukása után, a rablott gazdagságot ismét politikai hatalommá változtatták. Amint azt az Apró-klán genealógiájának tanulmányozása oly plasztikusan szemlélteti.

Hasonló a helyzet az ún. „tudományos elit” köreiben is, ahol a klasszikus dialektikus materializmus mérgezett emlőin felnövekedett „társadalomtudósok” a hangadók. Kikről, milyen „tudományos elitről” beszélhetünk? Hellerre, Radnótira, vagy György Péterre gondoljunk esetleg? Ez az új „elit” von Hause aus alkalmatlan is az ország vezetésére, amint azt oly szépen bizonyította uralgása során. És nem csak a honi „elit” nem képes a feladatát ellátni, hanem a meghatározó, európai „elit” sem. Részben mert mára azt is jórészt a legaljáról toborozták, iszákosokból, iskolakerülőkből, taxisofőrökből és a csőcselék egyéb karakteres képviselőiből.

Nyilvánvaló és elkerülhetetlen, hogy ebben a helyzetben semmi másra nem lehet támaszkodni, az alkalmatlan, erkölcs nélküli, rabló „elittel” szemben, mint a közvetlen népakaratra. Ha ezt nem teszi, bármely jobboldali kormány, a politikai erő légüres térbe kerül, intézkedéseit, szándékait megpuccsolják, elferdítik, és végül csúfosan megbukik. Az intézmények iránti konzervatív tisztelet és a megóvásukra irányuló igyekezet pedig kizárólag a hasznosnak ítéltekre vonatkozhat, különben ellentmond a józan észnek.

„Csakhogy a tőle független autoritásokat megkérdőjelező és a politikai lojalitás szelekciós elvét alkalmazó új elitépítés egy politikai kliensrendszer létrehozását jelenti, ami szintén aligha konzervatív program.” – írják. Csakhogy itt nem intézményi „függetlenségről”, hanem intézményi ellenségességről van szó. Az új „kliensrendszer” alternatívájaként a nómenklatúra elit létezik csak, és – bárhogyan nézzük is – ez elfogadhatatlan. Az pedig, hogy az intézmények átalakítása, változtatása egyenesen azok felszámolását jelentené, ahogyan írják, az egyszerűen nem igaz.

Úgy tűnik az urak, valamikor 2010 táján lementek a légópincébe, hogy elkerüljék a felfordulást. Ez pedig – tisztelettel – nem más, mint színtiszta konformizmus. Így aztán nem csak a felfordulást, de minden mást is elkerültek. Ott lent aztán lehet „elvi vitákat” folytatni, melyekkel szerintük a konzervativizmus győzedelmeskedhet, (mintha valaha a történelem során elvi vitában bárki győzhetett volna), továbbá szellemi teljesítményeket is lehet produkálni, hiszen ezen teljesítmény mérésére mindjárt ott vannak ők maguk. Csak sajnos a kutya sem kíváncsi erre. A világ idekint változik.