Elefántok talpa alatt

Putyin elnök miután őszinte nyitottságát kifejezte, parancsot adott az ukrajnai „különleges katonai hadműveletekre.” Nyelvi finomságokra sokat adó korunkban így hívják ma a háborút, amit az erre illetékesek mindig a biztonság és a béke nevében eszközölnek, ahogyan az már lenni szokott.

Ezzel a paranccsal a szovjet bukás óta eltelt több mint harminc évet két – közvetlen szomszédságunkban zajló – háború keretezi: az egykori délszláv és ez a mai orosz-ukrán. Két regionális háború, két merőben más világhatalmi környezet.

A délszláv konfliktusokat a kilencvenes években még az egypólusú világ főszereplője, az USA „rendezte el”, katonailag sikeresen, de politikailag időlegesen. A Balkánon egyelőre viszonylagos béke van, egy alvó vulkán belsejében rejlő kitörési lehetőségekkel.

Csakhogy az egypólusú világ a múlté, Kína szinte minden dimenzióban felzárkózik az USA mellé, Oroszország meg – Putyin színrelépése óta – katonailag sikeresen próbálja tartani vele a lépést, hogy egyéb izmosodó világpolitikai szereplőket ne is említsünk. Miközben tehát globális szinten nagyhatalmi kiegyenlítődés zajlik, a világ permanensen az egyensúlytalanság állapotában van.  A régi (jaltai) nemzetközi rend elavult már, korszerű pedig nincs még, és ez merész geopolitikai vállalkozásokra ösztönzi a szereplőket.    

A világhatalmi konstelláció meghatározó háromszögében kiváltképp érdekes folyamat zajlik. A korábbi amerikai-orosz közeledési kísérlettől (ez volt az úgynevezett „reset”), mára eljutottunk az „új hidegháborúig”. Nem alakult ki köztük olyan Kínát fékező összefogás, amely az amerikai érdekeket és az oroszok eurázsiai ambícióit egyaránt kielégítette volna. Ellenkezőleg, az USA politikája inkább Kínát és Oroszországot közelítette egymáshoz, lévén egy új hatalmi egyensúlyt kifejező világrend kialakításában – számos bilaterális problémájuk ellenére – mindketten érdekeltek. Putyinnak a 2007-es müncheni biztonságpolitikai fórumon elmondott beszéde világosan jelzi az orosz fordulópontot, 2014-es kelet-ukrajnai akciója pedig nyomatékosította ezt az igényét.

Ami a geopolitikai világjátszmában konstansnak tekinthető, az Európa súlytalansága. A délszláv konfliktusokban ez gyorsan be is bizonyosodott, mára pedig szójátékkal élve: az európai súlytalanság tovább súlyosbodott.

Az orosz-ukrán háborús konfliktusból Európa csak rosszul jöhet ki. Ott forgolódik a három elefánt talpa alatt, tekintélyes méretei ellenére a maga politikai kisegér minőségében. Amerika immár távol tarthatja szerves energetikai partnerétől, Oroszországtól, miközben a szükségesnél kisebb mennyiségű, viszont drágább saját palagázát exportálhatja neki a tengerentúlról. (Mit szólhat ehhez Schröder elvtárs, az egykori szocdem kancellár egyenesen a Rosznyefttől? Biztosan nem helyesli.) Az amerikai geopolitikai gondolkodásnak mindig is kulcseleme volt s az is maradt a két nagy szárazföldi hatalom, Németország és Oroszország kellő elszigetelése egymástól – és ez a cél most teljesülni látszik.

Ukrajna – Európa számára több mint kínos – orosz „demilitarizálása” ugyanakkor aligha történhetett volna meg Kína szemhunyása, sőt jóváhagyása nélkül. Pekingben még a téli olimpia előtt Putyin és Hszi Csin-ping Kína nagyobb mennyiségű orosz földgáz vásárlásában egyezett meg, s megállapodtak, hogy fejlesztik pénzügyi együttműködésüket. Sürgették továbbá a NATO-terjeszkedés leállítását, kifejezték kölcsönös elhivatottságukat a nemzetközi helyzet „mély és összetett változásainak” kivitelezésében; új történelmi körülményeket emlegettek, azt hangsúlyozva, hogy készek együtt dolgozni. S Putyin „mellesleg” azt is kijelentette, hogy támogatja Peking Tajvan-politikáját.

Úgy, hogy nem fogadnék nagy tétben Tajvan huzamosabb függetlenségére.

Kínát persze nehéz kiszámítani… De lehet, hogy Joe Bidennek, két szundi között, hamarosan kétfrontos világpolitikai konfliktusgóccal kell majd szembenéznie.

(Kép forrása: hirado.hu.)