Máthé Áron
Máthé Áron történész

Egy tüntetés margójára

Izgalmas, hogy a MeToo-jelenség főként a liberális gondolkodás és (rém)álomgyárak központjaiban szokott felbukkanni. Először Hollywood, nálunk meg a pesti „független” színházak.

A MeToo-ügy azonban érzékeny téma, ráadásul kissé ködös, ingoványos talaj. Számomra az évtizedekkel ezelőtti ügyeket afféle botcsinálta népbíróságként kezelő média valahogy nem szimpatikus – más az persze, amikor valakinél folytatólagosan bukkan elő az a kényszer, hogy szexuális erőszakkal tukmálja rá magát szerencsétlen kollégáira. Annyi mindenesetre biztos, hogy az adott ügyet a „függetlenobjektív” oldal sikerrel kezelte: visszájára fordítva a helyzetet, sikerült egy kormányellenes tüntetést összehozniuk a szégyenpad helyett. Erre egyébként az elsietett, majd korrigált politikai intézkedés-tervezet és a fantáziátlanul mozgó jobboldali sajtó is rásegített. Az említett tüntetésen Pintér Béla – amolyan politikai Pandacsöki Boborjánként – olyan kijelentést tett, amitől elalélt a haladó gondolkodók összes fóruma. Ez pedig így hangzott: „A színház alapvetően ellenzéki, kritikus vagy ha nem az, akkor kurva unalmas, hazug.” Nos, erre a választ egy Orbán Viktor nevű dramaturg-rendező lassan már két évtizeddel ezelőtt megadta: „A haza nem lehet ellenzékben”. Mire gondolok? Gyerünk vissza a kályhához.


A magyar színjátszás hőskorából szeretnék néhány passzust idézni. 1810-ben Pest vármegye inszurgens tisztjei Vida Lászlóhoz, a Nemzeti Játékszín igazgatójához a következő levéllel fordultak: „Egy jól elkészült magyar játékszín, ha abban a mutatványok nemzetünk nemes erkölcséhez illő jó ízléssel előadattatnak, hogy az az anyanyelv pallérozása, az embernek tulajdon magát megesmérése és több afféle hasznos dolgokra nézve mely műhely légyen: arról ezen ezered­tisztikar egészen meg vagyon győződve.” Tíz évvel később Kisfaludy Károly egy levelében így vallott művészetéről: „Mindazt, mit láttam s hallottam, kutattam, magyar vonásokkal ruháztam föl, s elébb tanultam nemzetem karakterét, mint a dramaturgia művészetét; ezért is írtam csupán Magyarországnak, s nem a világnak. Ami darabjaimban a magyaroknak tetszhet, az a külföldieknek gyakran laposnak s tartalmatlannak tűnhet; ami az egyiket felemeli és lelkesíti, az a másiknak üres szó; az ok talán a nemzet sajátosságaiban rejlik, melyeket éppoly jól ismer, mint én. Sohasem törekedtem költői dicsőségre, csak nemzetemnek akartam megmutatni az erővel teljes múltat, s így a hazafiság tett költővé.”. Széchenyi István pedig így fogalmazta meg a színházba járás céljait: „Legelőször is azon öröm: a nemzeti nyelv, izlés és szokásnak kifejtéséhez, józanításához s nemesítéséhez járulni leghathatóslag; s aztán: azon kellemes időtöltés, melly közvetlenül egy jól elrendelt Játékszinbül háramlik a hallgatókra.”

A magyar színház hőskorához, annak alapító atyáihoz (és anyáihoz), patrónusaihoz mérten felmerül a kérdés: vajon tényleg kizárólag (és kirekesztőleg) az volna a „magyar kultúra”, ami tegnapelőtt a Madách téren megnyilvánult? Vajon nem a nemzeti oldal emancipációs küzdelmeinek erőtlenségét, sőt, egyes szereplőinek defetizmusát mutatja, hogy Pintér Béla gúnyosan odavághatta: a fideszesek is hozzájuk járnak színházba? Vajon asszisztálni kell ahhoz, hogy önjelölt akarnokok ránktukmálják magukat és „társadalomkritikai” rémlátomásaikat?

Vegyünk egy mély levegőt.

Szintén két évtizeddel ezelőtt bukkant fel az a Farkasházy Tivadarnak tulajdonított maxima, miszerint a humor ellenzéki műfaj. A mondás és szerzője is nagy baloldali karriert futott be. Végül azonban a Pintér Béla-i passzushoz kísértetiesen hasonlító megállapítás vélelmezett szerzőjének (Teddynek) a kipontozódását egy wc okozta. Saját wc-je, amelyet saját elvtársai dobtak be a köztudatba.

Ahogyan a humor hazatalált, úgy a kritika is haza tud találni. Ne veszítsük el a hitünket.