Egy illúzió jövője

Persze olvashatóak mindenféle elképzelések, pró és kontra arról, hogy úgy általában milyen lenne. A legfontosabb érv, megfelelően korunk szellemének, gazdasági jellegű. Azt mondja, hogy csak az egyesült Európa képes felvenni a gazdasági versenyt Kínával és Amerikával. Ez meglehetősen sánta érvelésnek tűnik, hiszen az európai egyesülés jelenleg is gazdasági értelemben a legerősebb, és nem nagyon látom át, hogy a birodalmi egyesülés mit tehet még hozzá a jelenlegi állapothoz.

Az egyesült unió képe kissé elmosódott és nagyjából annyi, hogy akkor majd minden jó lesz. Az ördög azonban – mint azt tudjuk – a részletekben rejlik. Jósolni természetesen nehéz dolog – mint Mark Twain mondta: különösen a jövőre vonatkozóan – ám most mégis kísérletet teszek rá, hogy legalább egy szempontból, elmélkedjek róla.

Ha létrejönne az európai birodalom és az továbbra is a parlamenti demokrácia talaján állna, akkor annak a legfőbb törvényhozó szerve nyilván az európai parlament lenne. Az a parlament, amely jelenleg – meglátásom szerint – egy nagy vidám bolondokházaként működik. Működésére a tétnélküliség nyomja bélyegét és többnyire jogainak, hatáskörének bővítésével van elfoglalva, anélkül, hogy pontosan tudni lehetne: mire használná ezeket a megnövelt jogköröket. Ez a hisztériás és többnyire kisszerű antipátián alapuló működés aztán rányomja bélyegét az egészre.

Ma ún. „pártok” alkotják a parlamentet, melyek azonban nem nagyon hasonlítanak a valódi pártokra, amennyiben nem lehet meghatározni, hogy kiket képviselnek. Mert létezik például zöld frakció, ám korántsem biztos, hogy a német zöldek egyetértenének a francia zöldekkel, mondjuk az atomerőművek vagy a mezőgazdasági támogatás kérdésében. Vagy itt van rögtön az a szánalmas, vagy tragikus – ahogy tetszik – huzavona a néppártban a magyar tagság kérdésében, mely nagyrészt azért folyik, mert nincs jobb dolguk és mert a „Néppárt” tagpártjai igen sok kérdésben egymástól homlokegyenest eltérő nézetet képviselnek. A közvéleménynek gondolt mainstream sajtóvélemények és a képviselők nagyon hasonló neveltetése jórészt gleichschaltolta, egyformává tette az egyes pártcsoportok véleményét és bár az elvi álláspontok (magyarán: lózungok) szintjén találhatóak közöttük eltérések, ám amint konkrét ügyekre kerül a sor, mind ugyanazt állítják.

Ezek a tulajdonképpen tét nélküli huzavonák teljesen más megvilágítást kapnának, ha az EU-parlament hirtelen egy hatalmas birodalom legfőbb törvényhozó szervévé válna. Ekkor már nem „pártok”, hanem országok alkotnák a parlament frakcióit, melyek a saját nemzeti érdekeiket képviselnék. Persze így volt ez eddig is, csak rejtett módon működött.

Emlékezzünk csak a görög adósságválság körüli hercehurcára. A baloldali görög kormány semmiféle támogatást nem kapott a parlamentben ülő, deklaráltan baloldali pártoktól. A „szociáldemokrata” német párt pontosan a német nemzeti érdeknek tartott pénzügyi szigor mellett érvelt, függetlenül a fennhangon hirdetett „értékeitől”. Az EU-parlament „baloldali” és „jobboldali” frakciói tétlenül nézték, amint Németország rákényszeríti a görögökre az öngyilkos megszorító politikát. A nemzetinek gondolt érdek mindent felülírt. Az értékek és az érdekek csatájában az érdekek győztek, méghozzá kiütéssel.

Az EU-parlamentben az egyes országok nagyjából lakosságarányosan képviseltetik magukat, így aztán a legnépesebb országoknak van a legnagyobb képviselete. Könnyen belátható, hogy néhány nagy ország összefogásával többség érhető el, mely többség azután könnyedén rákényszerítheti akaratát a többiekre, a kisebb nemzetek kormányai – ha lesznek még olyanok – pedig kénytelenek lesznek beletörődni érdekeik csorbításába. És nem lesz fórum, ahová fellebezhetnének.

Egyesült államokat létrehozni amúgy sem könnyű. Gondoljunk csak a mintaként emlegetett USA történelmére, ahol az egyesülést egy rémítően véres polgárháború előzte meg és tette lehetővé. Ott sem az értékek, hanem az érdekek mentén alakult ki a szakadás, mert nem a rabszolga felszabadítás – mint érték – volt valójában az ok, hanem észak és dél eltérő gazdasági fejlődése és érdekei.

Azok, akik fennszóval hirdetik az egyesülést, mint a magyar ellenzék is, valójában a gazdag és nagy államok érdekeinek képviselői. Ők persze érthető motívumokkal bírnak. Kisszerűségükben pontosan fordítva látják a világot, mint Caesar, aki azt mondta, hogy inkább Galliában az első, mint Rómában a második. Ők viszont inkább lennének másodikak, csak egyáltalán legyenek valakik.

(Kép forrása: itt.)