Don-kanyar: ami mögötte volt, és ami utána van

A szovjetek nem bízták a véletlenre: eleinte „erőszakos felderítési kísérletnek” titulálták az akciót, hátha mégsem fog menni. És rajtunk, magyarokon igazán nem múlott: volt, ahol szovjet hullahegyek halmozódtak fel a magyar vonalak előtt; volt, ahol teljes magyar zászlóaljak estek el inkább az állásaikban, semhogy hátráljanak; és akadt olyan eset is, amikor az utolsó töltény ellövése után a -35 fokos hidegben Vécsey alezredes feltűzette a szuronyokat, és sikeresen kivágta magát a rábízottakkal együtt. Az összeomlás csak a négy-öt napos véres harcok, és az ellenlökések kudarca után követően következett be. Az vesse az első követ a pánikba esett legénységre, vagy a fejüket elvesztő tisztekre, aki harcolt már mínusz harminc-negyven fokban, éjszakázott a csikorgó hidegben a szabad ég alatt, és akit kergettek már a hómezőkön a T-34-es tankok. A magyar helytállás tehát nem szenvedett csorbát, még akkor sem, ha egyes, a németeknek megfelelni akaró főtisztek olyanok írtak, hogy „megutáltam a magyar bakát”. (Az egészséges nemzeti öntudattal rendelkező és józanul gondolkodó magyar tisztek éppen hogy a németeket utálták meg, amikor azok lelökték a magyarokat a sebesültszállító szánokról, vagy amikor nem engedték fedél alá a kimerült honvédeket…) Az összeroppant parancsnok, Jány Gusztáv tábornok a végén kiadta hírhedt parancsát, amelyben megállapította, hogy a „2. magyar hadsereg elvesztette becsületét”. Hát nem, nem vesztette el becsületét. Becsületét elvesztett hadsereg részére nem harcolják ki az utódok egy hatalmas temetői emlékpark építését idegen földön, egy győztes nagyhatalom hivatalos narratívájával szembemenő módon.

De milyen hagyatéka van a Don-kanyar katasztrófájának? Milyen kép rögzült a magyar történeti emlékezetben? A mai napig létezik egy önvád, vagyis inkább Horthy-rendszer elleni vád, amelyet egy kommentelő így fogalmazott meg: „Szomorú történet ami azt bizonyítja, hogy az akkori magyar kormány beállt a nácik a fasiszták mellé és határainkon túlra, más ország ellen vetette be a magyar katonákat. A Vörös Hadsereg pedig védte a hazáját, az anyaföldet. Az édesapám is besorozott harcoló katonaként megjárta a Don kanyart, de szerencséje volt és visszajött. Az apósom 5 évet töltött orosz fogságban. És mindez azért mert rossz lóra tett a magyar kormány és egy vesztes hadsereg csatlósaként zártuk ezt a háborút (is)!” Ezt a hamis elbeszélésmódot 1945-től kezdve, a kommunista rendszerben kezdték generálni, és generálják a mai napig is.

És ezzel elérkeztünk a történet legfontosabb kérdéséhez. Vajon milyen választási lehetőségei voltak a magyar kormánynak 1942 elején, amikor döntés született a 2. magyar hadsereg kiküldéséről?

A németek már 1941. június 22-i támadásuk után néhány nappal (!) sürgetni kezdték magyar erők bevonását, amelyet itthoni hívük, Werth Henrik akkori magyar vezérkari főnök már amúgy is szorgalmazott, sőt, aki rövidesen nem átallotta suttyomban az egész magyar honvédséget felajánlani. Nem is véletlen, hogy Werth Henriket Horthy menesztette. Miután azonban a német hadsereg 1941 decemberében Moszkva alatt stratégiai vereséget szenvedett, a németeknek természetesen rögtön eszébe jutottak „szövetségeseik”. Nem is vesztegették az időt: már január 6-án Budapestre érkezett Ribbentrop birodalmi külügyminiszter, aki a magyar vezetéstől az egész magyar honvédséget követelte. Igen, az egészet. Ezt a magyar vezetés – elsősorban Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök – még ügyesen kitaktikázta. Két héttel később Wilhelm Keitel vezértábornagy látogatott el Budapestre, és nagyjából a magyar honvédség kétharmadát követelte. A náci főnök által fenyegetőzésekkel tarkított, és az ordítozásig fajuló vitát végül is kompromisszummal sikerült zárni. Így került ki a 2. magyar hadsereg és még néhány megszálló hadosztály a keleti frontra. Bár akadtak olyan elvetemült, németbarát tisztek és politikusok, akik tapsoltak a döntésnek, de szó sincs arról, hogy a magyar politikai és katonai vezetés önként, dalolva küldte volna ki a mieinket a szovjetek ellen. Sőt, éppen a 2. magyar hadsereg kiküldésének idején, 1942 márciusában kezdte meg működését a háborúból való kiválás célul kitűző Kállay-kormány. A nem is annyira „Kállay-kettőst”, mint inkább kötéltáncra hasonlító nyaktörő mutatványt megkísérlő új magyar kormány politikájával szembeni gátat nemcsak maguk a németek, hanem a hazai feltétlenül németbarát katonák, politikusok és értelmiségiek képezték.

A feltétlenül németbarát figuráknak ma is vannak szellemi utódai. Természetesen nem nácikra, zsidógyűlölőkre, és hasonlókra gondolok. Hanem azokra, akik a feltétel nélküli magyar önazonossággal nem tudnak mit kezdeni, és akik ma is megtalálják azon külhatalmi mércéket és célokat, amelyeknek honfitársaikat alávetve ezek figurák végre a „jó fiúk” szerepébe képzelhetnék magukat. Kell a külső kontroll, mondják. Idomulási kényszerük a második világháború idején is gátja volt a magyar nemzeti érdekek hatékonyabb érvényesítésének, és ma sem könnyíti meg helyzetünket.