Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

Csöbörből vödörbe – a baloldal útja a morálhoz

Lassanként évek óta, tulajdonképpen a migránsválság kezdetétől egyre többet halljuk-olvassuk baloldali orgánumokban a „szolidaritás”, „szeretet”, „együttérzés” szavakat. Túl ezen a hangnem is egyre kenetteljesebb, mintha valamelyik újkeresztény szekta szeánszán venne részt az ember. Nem volt ez mindig így.

A baloldal hívei, beszéltek ugyan az „igazságosságról”, a „kizsákmányolásról”, de alapvetően a klasszikus marxisták, Althusser-ig bezárólag, aki tán az utolsó ortodox marxista szerző, a társadalmi berendezkedés tekintetében, mindannyian, többé-kevésbé bevallottan machiavelliánusok voltak. A cél szentesíti az eszközt, vallották és tették is. Nem kis elméleti munkája feküdt ebben például a honi baloldal ikonjának Lukács Györgynek, aki „A bolsevizmus mint erkölcsi probléma” című művében (is) – némi vacillálás után – hitet tesz a kommunista célok érdekében elkövethető morális bűnök mellett. Hogy ezt mennyire komolyan gondolta annak viselt dolgai adják a tanúbizonyságát. A kommunisták úgy vélték, hogy igaza van Machiavellinek akkor, mikor különböző erkölcsöt ír elő a „népnek” és a „nagyoknak” – természetesen a „nagyok” alatt önmagukat értették. Cinikusan úgy vélték, hogy az emberek kizárólag gazdasági érdekeik szerint döntenek, morális megfontolásaikat a pénztárcájukban tartják, továbbá korlátlanul nevelhetőek és a sokszor hallott hazugságokat elhiszik egy idő után. Erre a teljesen hamis, egyoldalú emberképre építették a társadalmi kísérletüket. Nem csoda hát, hogy a kísérlet vérfürdőbe és gazdasági összeomlásba torkollott, hiszen aminek alapjai rosszak az nem állhat fenn sokáig.


Változott azonban a világ és vele kénytelenek voltak változni ők is. Szavakban legalábbis. A nagy kommunista világmegváltoztatási kísérlet, annak rendje-módja szerint, letagadhatatlanul kudarcba fulladt. A kudarc útkeresésre bírta a baloldali gondolkodást. Olyasmire volt szükség, ami egyrészt indokolja, hogy tovább folytassák az elnyomottakért vívott harcukat – mert a harc számukra nem eszköz, hanem életforma – másrészt legalábbis mentegethetővé tegye addigi viselt dolgaikat. A haladásba vetett hit ugyanis a szó legszorosabb értelmében vett hit. Logikus magyarázatokkal, tényekkel kevéssé ingatható meg. '68 bebizonyította, hogy van egy réteg aki fogékony a világmegváltásra, aki ugrik az elnyomás, kizsákmányolás, autoritás szavakra. És ezek mindegyike – noha a praxishoz képest mellékesen – megtalálható volt a haladó hitvilágban. Ezek pedig bizony morális morális fogalmak is, már ha úgy akarjuk értelmezni őket.

Ahhoz, hogy rátérhessenek az új kurzusra szükségessé vált az emberkép megváltoztatása is. A klasszikus marxizmus embere egy, a gazdasági és osztályhelyzet által vezérelt automata volt, szó sem esett az emberről, úgy általában. Hiszen ez azt jelentette volna, hogy a burzsoá reakciós is ember, így a kiirtása bizonyos etikai problémákat vet fel. Ember csak az elnyomott proletár lehetett. Természetesen, jó teoretikus módjára, átestek a ló túlsó oldalára. Amennyire amorális volt a felfegyverzett proletár, annyira lett morális lény az új haladó ember, aki kizárólag az etika irányítása alatt áll. Megvet mindent ami helyi, ami lokális a faluközösségtől a nemzetekig és kizárólag az „emberiség” nevében képes gondolkodni és cselekedni.

Ez, amúgy praktikus, hiszen nem volt még arra példa, hogy az „emberiség” számonkért volna bármit is bárkin. Hiszen ahogyan Joseph de Maistre írja: „Láttam életem során franciákat és németeket, olaszokat és oroszokat – Montesquieu-nek hála még azt is tudom, hogy lehet valaki perzsa –, de ami az embert illeti, esküszöm, egész életemben eggyel sem találkoztam.”

Eme gyökeres fordulat aztán átértékelte a kereszténységet is. Miután Európa lakossága – a szó vallásos értelmében – már nem keresztény, így joggal gondolhatták, hogy kisajátíthatják a keresztény morál fogalmait, a szeretetet, vagy a segítőkészséget, anélkül, hogy valaki rögtön Krisztusra, vagy az ő egyházaira gondolna. Ezeket aztán mint saját értékválasztásukat tüntették fel.

Így vált a modern haladó abszolút morális lénnyé, akit nem érdekelnek például a gazdasági realitások, ha azok ellentmondanak az általuk megkövetelt szolidaritásnak. Annak előtte azokat akik ilyeneket mondtak azokat ábrándozó spiritualistának nevezték akik botor módon azt hiszik felülemelkedhetnek a Marx által feltárt „realitásnak”, akik vissza akarják forgatni a „történelem kerekét”

Itt tartunk most. Aki vitatkozni akar azt a keresztény etika bunkósbotjával verik fejbe. Illetve azzal, amit ők keresztény etikának neveznek. A helyzet azonban az, hogy amint a praktizáló kommunisták nem nagyon olvasták Marxot, a mai haladók pedig a kereszténységgel nincsenek tisztában. A tisztán morális ember képe éppoly hamis, mint a tisztán érdekvezérelté. Csakhogy az univerzalizmus fenntartásához pontosan valami egyszerűre van szükség. A valódi egyedi ember egy bosszantóan összetett, kiismerhetetlen lény, aki hol így, hol úgy gondolkodik és cselekszik, ezért azután roppant nehéz irányítani.

Az állandó morális siránkozás mögött pedig ugyanúgy a társadalom akár erőszakos megváltoztatására irányuló törekvések bújnak meg. A cél továbbra is az, hogy az oroszlán a gödölyével háljon és a gödölye megérje a reggelt. És ehhez kellenek ők, hogy felügyeljenek minket, akik időnként nem úgy gondolkodunk, viselkedünk mint ők. Így kerülnek a marxi társadalmi-gazdasági ábrándok csöbréből a morál vödrébe.

 

(Kép forrása itt.)