Amikor igazán nagy a baj, a glóbusz nemzeti tagoltsága „hirtelen” látható lesz, a nemzetek feletti intézmények úgynevezett cselekvési kompetenciája pedig akadozni kezd. Kiderül, amit a tisztábban látók persze eddig is tudtak: New Yorkban, Genfben, Brüsszelben se pontos képük, se tervük sincsen arról, mi van, és mi a teendő a szemhatárukon túli sok-sok „Messzifalván”. Az elvont íróasztal teóriák ilyenkor gyorsan hitelüket vesztik, a valóság súlya kellemetlenül nehezedik rájuk. Bármiféle „világkormány-vízió” haszontalanságának fölismeréséhez sosem voltunk még közelebb, mint éppen ezekben a hónapokban.  

2020 globális mércével mérve kétségtelenül Kína éve volt. Civilizációs túlélésben – globálisan régóta ebben téblábolunk! – eleve jók a kínaiak. Több ezredéves kultúrájukban nagy hagyománya van, miként lehet a bajból erényt, előnyt kovácsolni. A mongolok, a mandzsuk és a britek sokat tudnának mesélni erről.

Kora tavasszal Vuhan városából jött a baj. Csak hát Vuhan a maga tizenkét milliócskájával a másfél milliárdnyi Kínában annyi csupán, mint nekünk egy falu. Szinte parányi. Következésképp, ha csak egy falu van bajban, attól az ország még zakatolhat. 

Zakatolt is.

Nehéz lenne vitatkozni azokkal, akik szerint a globalizáció miatt vált világjárvánnyá a kínai koronavírus. Igazuk van, hiszen a globalizált világ soha nem látott szintre emelte az emberi interakciókat és mobilitást, így egy lokális fertőzésből könnyen vált – mindössze pár hét leforgása alatt –pandémia. Utólag mindez teljesen logikusnak, sőt, már-már előre láthatónak tűnik.

Azonban, bármennyire kényelmes is ez a megfejtés, a probléma valódi forrása nem maga a globalizáció, hanem annak félreértelmezése. A globalizált világot belengő hurráoptimizmusban nem maradt hely a kétkedésnek, a tartalékolásnak és a legrosszabb forgatókönyvre való felkészülésnek. Az, hogy a nyugati államok többsége elmulasztotta fenntartani az ellátási láncok biztonságosságához szükséges tartalékokat, nem a globalizáció kudarca, hanem azoké a felelős politikai vezetőké, akik  feltétlen bizalmat vetettek a láthatatlan piac globális erőibe.

Miközben a liberális államok fenntartások nélkül alávetették gazdaságukat a globalizált világ diktálta hatékonysági és költségtakarékossági szempontoknak, a korona-krízis hirtelen rávilágított: még a globalizáció sem mentesíti a döntéshozókat a nemzetgazdasági szuverenitás megőrzésének követelményétől.

A kérdések adottak: miképpen kéne, lehetne jobban felkészülni hasonló problémák kezelésére, illetve hogyan lett hirtelen, nagyon gyors lefolyással világjárvány a koronavírus? A tanulságok közül legtöbben a politikai, államszervezési tapasztalatokra gondolnak, mint olyanokra, melyek konzekvenciáit le kéne vonni, a későbbiekre nézvést is. Ezek nyilvánvalóan a politikai szereplők harcaiban kristályosodnak majd ki és törvényeket – köztük akár az alkotmányt is – érintő módosításokban fognak testet ölteni. Van azonban egy kérdés, melyet eddig nem nagyon vetett föl senki, ez pedig a nemzetközi, globális munkamegosztás kérdése.

Olvasom, sőt mediatizált korunkban látom is, hogy egy nagy repülőgép érkezett Kínából, mindenféle, a járvány kezeléséhez szükséges áruval. A szállítmány fontosságát mutatja, hogy maga a miniszterelnök és a kínai nagykövet fogadták a szállítmányt a repülőtéren. Ritkán szoktak air-cargo szállítmányokat miniszterelnökök fogadni. A nagy felhajtás nyilván annak szól, hogy ezek az áruk létfontosságúak és eddig – lehet ez után is – hiány volt belőlük.