Lánczi Tamás
politológus
Az ellenzék hangulatának és állapotának leírására elegendő, ha időrendbe rakjuk az október óta hangoztatott választási várakozásaikat leíró kommunikációs paneleket. Ebből ugyanis látszik, hogy az előválasztás utáni „22-ben kétharmaddal győzünk” szövegtől, „majd feles többséggel alkotmányozunk” panelen át jutottunk vissza a tíz éve harsogott „azért nem nyerhetünk, mert a FIDESZ elcsalja a választást” gondolatig. Ennek egyik legfőbb bizonyítékát mindig a választókerületek 2011-es újrarajzolásában, az ott vélelmezett politikai szempontok, illetve a körzetek lakosságszáma közötti eltérésekben látták megindokolva baloldalról.
Arra ne is térjünk ki hosszasan, hogy egyébként az ország szociológiailag homogén, nincsenek jelentős regionális különbségek, amelyek történelmileg meghatároznák egy-egy terület politikai arculatát. Ezért bármilyen átalakítás kapcsán, évtizedes választásföldrajzi sajátosságokra hivatkozni, szakmailag és politikailag is értelmezhetetlen. A 2010-ig használt százhetvenhat választókerületből alig van olyan, amit ne nyert volna meg a baloldal és a jobboldal is a rendszerváltás után tartott öt választás valamelyikén. Ehhez képest teljesen másodlagos, hogy a 2011-ben elfogadott választási rendszerben a megyékre jutó választókerületek száma a húsz megyéből tizenegyben négy vagy kevesebb. Ezekben szinte értelmetlen még a manipuláció lehetőségéről is beszélni.
A választási reformokkal kapcsolatos egyik leggyakoribb állítás, hogy akkor lenne politikailag korrekt a kerületek beosztása, ha azt a választási eredményt adná ki, amit az előző. Ez az állítás azt feltételezi, hogy az előző beosztás politikailag korrekt volt és megfelelt a választókerületek beosztásának írott és íratlan szabályainak. Ez a feltételezés azonban nem állja meg a helyét.