Azon nincs mit csodálkozni, hogy a "baloldal" beáll egy rasszista jobbikos képviselőjelölt mögé; elvi szerelem ez, sok nagy elme követelte anno az efféle hasznos csókváltásokat, s az engedély pecsétjét se most ütötték rá, hanem még a Spinoza-házban. A cél szentesíti a "Judapestet" – ettől olyan szép ez a széles összefogás, ettől olyan ellenállhatatlanul csiricsáré.
Mindennek persze, ahogyan az dukál, "tudományos" magyarázata van: "a kutatásokból az jön ki, az emberek már nem akarnak pártot választani, hanem kormányváltást akarnak" – imígyen szóla az egyik. A másik ennél egy fokkal azért őszintébb: "Ez a népfront nem lesz, nem is lehet hosszú életű. Győzelme, a IV. köztársaság alkotmányozása után a pártoknak vissza kell találniuk saját arcukhoz."
Ez megnyugtató.
Az elkötelezettekkel van a legkisebb gond. Ezeket az úgynevezett törzs-szavazókat csupán karban kell tartani, s jókor észlelni, ha velük netán valami baj van, nehogy egyszercsak a bizonytalanok felé kezdjenek szivárogni.
A csalódottak maguk is két részre oszlanak. A fogukat csikorgató, de jobb híján még mindig maradókra, akik a törzs-szavazókból kerülnek ki, valamint olyan elpártolókra, akik szituatíve csalódtak abban a pártban, amelyre ilyen-olyan várakozásból, de nem elkötelezettként voksoltak. A "még maradók" jól időzített s fokozott karbantartást, az "elpártolók" új csábítási technikákat igényelnek. Egyik se könnyű, de kötelező feladat, mert a pártok felől nézve mind a két típusú csalódása veszélyes folyamat.
A veszély az, hogy a fogcsikorgató törzs-szavazók hamar bizonytalanokká válhatnak, a szituatíve csalódottakat pedig egy másik párt csábíthatja el.
A bizonytalanok a fentieken kívül magukban foglalják az új szavazó-generációk ama részét is, amely határozott pártpreferenciák nélkül lép a porondra. A fiatalokért folytatott harc fontos kihívás: ne legyenek inaktívak, ki képes belőlük törzs-szavazókat, de legalábbis szituatív szimpatizánsokat csinálni? Ez még egy olyan elöregedő politikai piacon is jelentős kihívás, mint amilyen a magyar.
A magyar választók azt jelezték: szakítani akarnak a rendszerváltás két zavaros évtizedével, és a saját kezükbe akarják venni a sorsukat.
Vajon mit fognak írni a későbbi történelemkönyvek a 2010-ben kezdődött Orbán-korszak első évtizedéről? Ha egy pillanatra visszagondolunk a mostani harminc évfordulón az egykori rendszerváltó kormányra, az Antall-Boros adminisztrációra, akkor nagyjából mindent tudni vélünk. Róluk akkor ezeket írták a „mértékadó” és „mértéktartó”, kritikai értelmiség tagjai: Mucsa, Horthy-korszak, nem szakértők, katonai puccsal akadályozzák meg a demokráciát, bezzegmáshol.
Azután Antall meghalt, eltelt néhány év, és az 1998-2002 közötti első polgári kormányhoz képest valóságos Kánaánnak láttatták az Antall-érát. Bezzeg Antall József! Bezzeg az igazi konzervatívok! Bezzeg az européer hazafiak!
Győrben (2002 óta) úgyis mindig a Fidesz nyer. Úgy tesznek, mintha Győr csak egy kis intermezzo lenne a baloldal megállíthatatlan erősödésében. Nekik nem igazi vereség, a Fidesznek nem igazi győzelem, csak a megszokott formula.
A valóság ezzel szemben az, hogy a baloldal minden fegyverét bevetette Győrben, és nagyon bízott is a sikerben. Összeállt a teljes roncskoalíció: a DK, az MSZP, a Momentum, az LMP, a Párbeszéd és a Jobbik mind beálltak egyetlen jelölt mögé. Újra bepróbálkoztak a bajai videóhamisítással, és ha még ez sem lenne elég, Pollreisz Balázs mellett kampányoltak a baloldal szerencsehozó talizmánjai, Karácsony Gergely és Márki-Zay Péter is. A győriek azonban úgy döntöttek, nem tesznek próbát azzal a Gyurcsány Ferenctől a Jobbikon át az európai parlamentben brillírozó Momentumig terjedő káoszkoalícióval, ami tavaly október óta irányítja Budapestet. Ahogy mondani szokás, az okos ember más kárából tanul.
A baloldal azonban még a saját hibáiból sem képes okulni. Pollreisz Balázs, az összefogás jelöltje az eredményt értékelve a bukás okát nem saját magában, vagy a mögötte álló pártokban kereste, hanem a választókban:
