Szabó Dávid
Szabó Dávid külpolitikai szakértő

Végtelen háború: a brüsszeli elit a déliek után a V4-ek skalpját akarja

Ha a fényes tekintetű európai elit 2018-ban hallgat Magyarországra, ma sem a helyreállítási alapra, sem az azt övező méltatlan és kicsinyes játszmákra nem lenne szükség. A költségvetés-jogállamiság-mentőcsomag háromszög minden csúcsán kirajzolódik, valójában kik dolgoznak Európa összetartásán – és kik a szétverésén. Spoiler: Magyarország nem szétverni, de összekalapálni igyekszik az EU-t.

Európa-szerte megszaporodtak mostanság az uniós költségvetéshez, az úgynevezett jogállamisághoz és az ostrom művészetéhez (v.ö.: kiéheztetés) egyaránt érteni vélő megmondóemberek. Hogy a versenyjog méltatlanul elhanyagolt területe se maradjon parlagon, egyes tagállamok vezetése, a Bizottság és az Európai Parlament egyaránt árukapcsolással próbálkozik, és úgy vezetne be újabb, lényegi változásokat az EU politikai konstrukciójában, hogy ne kelljen konszenzussal az uniós alapszerződésekhez nyúlni. A 2021-2027. közötti költségvetési forrásokhoz kapcsolt árukat migrációnak és jogállamiságnak nevezik, bár a két kifejezés a brüsszeli újbeszélben mára szinonímává vált. Már a 2020 nyarán lejátszott költségvetési és helyreállítási alapra vonatkozó tárgyalások során is megfigyelhettük, hogy a nyugat-európai mainstream média és magyarországi fordítói a kelet-közép-európai államokat, elsősorban Magyarországot igyekeztek az alku szabotőreként bemutatni, kis híján Orbán Viktor nyakába varrva a felelősséget, ha az uniós mentőcsomag nem születne meg időben. Ma sincs ez másképp, a migrációs-jogállamisági vita médialenyomatában a szerződéseket felrúgó szereplők küzdenek a szolidaritásért és az EU megmentéséért, a gonosz visegrádiak pedig ismét a haladás útjában állnak. Tiszta sor, nem igaz?

Nem, nem igaz.

Az EU összetartása érdekében felelősen cselekvők, szolidaritást vállalók, hovatovább, az európai nemzetek együttműködésében hívő és invesztált szereplők ugyanis Kelet-Közép-Európában találhatók, amint a lenti történet illusztrálja.


Galló Béla
Galló Béla politológus

A tét

Bár a főhatalmat nem érinti, a vasárnapi választásnak nemcsak a helyhatósági szint a tétje, hanem az európai nagypolitika (is).

Átrendeződés zajlik az unióban, új Európai Bizottság van kialakulóban, s nem tudni még, hogy ez tovább erősíti-e a népvándorláspárti főáramot, avagy éppen ellenkezőleg, az új felállás valamiképp korlátok közé is szoríthatja. Ámbár ne kerteljünk: a korábbi olasz kormányképlet sikeres – bár könnyen meglehet, átmeneti – szétzilálása elég egyértelműen azt bizonyítja, hogy Brüsszel népvándorláspárti politikája egyhamar aligha változik meg. Szívós érdekazonosságok állhatnak fenn a régiek és az újak (az új régiek) között.Brüsszelben ebből a szempontból árgus szemekkel figyelhetik a soron következő lengyel parlamenti választásokat, valamint az október 13-ai magyar voksolást.

Ha Varsóban idén ősszel kormányváltás lenne, az gyengítené a népvándorlásra kritikusan tekintő országok erejét, kiváltképp a V4-ekét.


Galló Béla
Galló Béla politológus

Hollómese

Mindenki ismeri La Fontaine meséjét, melyben a róka kiravaszkodja a holló csőréből a sajtot. Ha az ifjabbak közül valaki mégsem, akkor sürgősen pótolja. Alapsztori.

Macron, már az óvodában hallhatta zseniális honfitársa példázatát, nyilván meg is értette, s úgy fest, szívesen alkalmazná. Természetesen ő a róka, a V4 a holló, a sajt pedig a visegrádiak mindeddig megőrzött uniós akcióegysége.

Kezdjük távolabbról.

Az égető uniós kihívások közül Macronék (értsd, a németek is) a brexitet legföljebb enyhíteni képesek csak, megoldani (egyelőre?) nem. Az olasz melót viszont elvégezték, Rómában megint Brüsszelre hangolt kormány van, gyengus ugyan, de legalább a „miénk”. Kérdés, meddig tudják az ötcsillagos-ballib koalíciót kitartani… Nyilván csak időlegesen, de ez most édes mindegy. A politikában az egyik, ha nem a legfontosabb időegység, a pillanat.


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Közép-Európa diktálja a tempót

A múltban számos birodalom bukását okozta az önelégültség és az elkényelmesedés. Vegyünk egy érdekes példát.

Kevesen tudják, hogy a középkor legnagyobb hajóját nem a britek, a spanyolok vagy a portugálok, de még csak nem is a velenceiek építették, hanem a kínaiak. Összehasonlításként: a 15. század elején épített kínai „kincses hajók” hossza elérte a 137 métert, míg Kolumbusz Kristóf Santa Mariája mindössze 25 méter hosszúságú volt. Azt is tudjuk a kínaiakról, hogy a hajózás és a csillagászat mesterei voltak, kultúrájuk több ezer évre tekintett vissza. Gazdaságuk, társadalmuk, kultúrájuk és városaik mind fejlettebbek voltak, mint a korabeli európaiak. Mindezek dacára nem Kína, hanem mi, európaiak hódítottuk meg Ázsiát. Nem mi játszunk a ku-cseng húrjain, hanem kínai és japán gyerekek tanulnak meg virtuóz módon zongorázni és hegedülni. A világ keleti fele beszél angolul, és nem mi tanulunk kantoniul, és vélhetően több sör fogy Ázsiában, mint rizsbor Európában. Dacára az óriási fejlettségüknek, a nyugati kultúra hódította meg Ázsiát, és formálta a saját képére technológiai, kulturális és társadalmi értelemben, a középkori virágzó Kína pedig több közel 200 évnyi válságba került, amelyből csak az utóbbi két évtizedben kezdett el kimászni.