Szeretjük elfelejteni, de a Balkán – mint évszázadok óta mindig – ma is egy puskaporos hordó, ahol népek, népcsoportok, vallások nyelvek csapnak össze, hol „békésen”, tehát csak a szavak szintjén, hol pedig erőszakkal, sőt fegyverrel.

A legutóbbi szerbiai eseményekkel kapcsolatban erős déjà vu érzés vehet erőt a külső megfigyelőn. Láttunk már ilyet. Láttuk már, hogy az utcai megmozdulások felölelik a politikai paletta teljes skáláját, összefog a szélsőjobb és a szélsőbal; kibékíthetetlen ideológiai ellenfelek verik szoros egyetértésben a rendőröket és mindannyian a hatalom, a kormány távozását követelik, anélkül hogy bármi támpontot adnának a hogyan tovább kérdésére. A járványügyi korlátozások bevezetése, minden bizonnyal, ürügy csupán.

Az is jól látható, hogy a felforgatás azokban az országokban talál követőkre, melyek – születésüktől fogva – instabilak. Azokban, melyeknek határai, nemzeti összetétele vitatott, történelme – és itt most az állam történetére gondolok – rövid és különböző nagyhatalmi tárgyalások révén jöttek létre. Ezek az országok a nemzetté válás kínjaival néznek szembe ez pedig igencsak hosszú, a történelmi tapasztalatok alapján több százéves feladat. A rendezetlen problémák, a hamu alatt parázsként izzó etnikai, vallási, nyelvi feszültségek megágyaznak a külső beavatkozás sikerének. Lehet a zavarosban halászni. A kétes helyzet lehetővé teszi a beavatkozásokat olyan külső erők részéről, melyeknek egyébként semmi köze az adott országhoz, viszont nagy élvezettel rabolnák ki, miközben még abszurd társadalmi kísérleteik terepévé is tennék.

Erőszakos kormányellenes tüntetés a szerb fővárosban.

Mindenhonnan áradnak a kétségbeejtő képek, melyeken a megvadult csőcselék rabol és gyújtogat. Az erőszak aztán erőszakot szül, és ki tudja, mikkel kell még szembenéznünk, mire csillapodnak az indulatok. Függetlenül a tartalmi kérdésektől, hogy mennyiben szükséges és törvényszerű egy bűnöző halálának ürügyén városokat lángba borítani, és hogy mindez miképpen függ össze a közelgő elnökválasztással, van egy furcsa vonatkozása is ezeknek az eseményeknek, mégpedig olyan, amely egy látszólag távoli dolgot, az ízlést érintik. Erről szeretnék elmélkedni most egy kicsit.

Azt látjuk, hogy a „fehérek” térdre borulnak a négerek előtt, mi több megmossák a lábukat, mint Jézus a tanítványokét, vagy Ferenc pápa a migránsokét. Ugyancsak a keresztény tradícióból származik a térdre borulás gesztusa is. Teszik mindezt bűneik bocsánatért, anélkül, hogy valójában megneveznék ezeket a bűnöket. Gusztustalan látvány ez, hiszen szabad ember csak a Teremtője előtt borul térdre, alázkodik meg. Miután egy halott bűnöző emlékét tiszteljük letérdelve, vajon miképpen tiszteljük ezután a Teremtőt? Hogy ki kezdte, az kinyomozhatatlan, azonban az amerikai politikai elit egy része kapva kapott rajta és most már szükségesnek vélik időről időre térdre hullani.

Minneapolis polgármestere George Floyd temetésén.