Két, a maga nemében roppant szórakoztató interjúval lettünk gazdagabbak (itt és itt).

Vagy naivitásra, vagy arcpirító cinizmusra tudok csak gondolni magyarázatként. Tertium non datur. Az emberarcú jobbikos azt kéri számon a magyar kormányon, hogy legyen értékelkötelezettebben keleti nyitás-párti, a szankciós politika amerikai felelőse pedig a Közös Értékek 101-et vezeti elő.

A jövőben senki sem fordulat közérdekű adatigényléssel az amerikai elnöki hivatal adminisztrációs irodájához. A Fehér Ház éppen március 16-án, a Nemzeti Információs Szabadság Napján döntött úgy, hogy eltörli a szövetségi szabályozást, amely információszolgáltatásra kötelezi az elnöki hivatalt. A jogszabály értelmében az elnöki adminisztrációs iroda 1966 óta az információs szabadságról szóló törvény (Freedom of Information Act, FOIA) hatálya alá esik. A szabályozás eltörlésével hivatalossá válik a Bush- és Obama-adminisztráció gyakorlata, vagyis a beérkező adatigénylések sorozatos elutasítása.

A március 19-i Európai Tanács ülésén a tagországok vezetői az EU Oroszország elleni gazdasági szankcióinak meghosszabbításáról döntenek. Ahogyan eddig, úgy Brüsszelben most sem bíznak semmit a véletlenre. A „hallgatás beleegyezés” elvét követve az Európai Bizottság (EB) javaslatát köröztetik a tagországok között, és amennyiben egyiküknek sincsen ellenvetése, úgy a szankciók várhatóan automatikusan további (minimum) 3 hónappal meghosszabbodnak.

Most mindenki azt latolgatja, hogy vajon megvétózza-e egy tagország a minden uniós országra nézve káros szankciók megújítását. Számos kormányfő és vezető politikus kritizálta már nyilvánosan a szankciókat, ám eddig még egyikük sem emelt vétót. Most leginkább az új görög kormányra figyel mindenki, hogy vajon Athén a trojkával szembeni küzdelmében él-e vétójogával?

Nem tudni még, mi kerül szóba a mai budapesti magyar-német csúcstalálkozón, ám hagymázos ellenzéki lázálom azt várni, hogy a német kancellár-asszony ridiküljében ott lesz az „oroszbarát” Orbán Viktornak szánt selyemzsinór. Az atlantista Németországot nemzeti és európai érdekei sok-sok szállal kötik Oroszországhoz, miért lenne hát ésszerű egy olyan politikust támadnia, aki külpolitikájában a maga módján ugyancsak támogatója a perspektivikus német-orosz, illetve európai-orosz gazdasági kapcsolatoknak?