Pedig a politikai migráció oka reálisan felszámolható. „Mindössze” nagyhatalmi egyeztetés, ésszerű konszenzus kellene hozzá, történetesen az, hogy az USA és Oroszország értsenek egyet abban: az Iszlám Állam megfékezése jóval fontosabb annál, mint hogy melyikük utálja, illetve szereti a szíriai diktátort, Aszadot. Nélkülük Észak-Afrikában és a Közel-Keleten aligha lehet stabilizálni a helyzetet, de ha mindketten akarják, akkor igen. Máris megszűnne a politikai migráció akut kiváltó oka, a szíriaiak többsége pedig valószínűleg visszatérne hazájába. Nem lehet olyan fene nagy öröm, gyerekeket, felesége(ke)t összepakolni, minden ingóságot pénzzé téve, útra kelni.

A februárban nagy nehezen tető alá hozott második minszki megállapodás eleve illuzórikus volt. Kevesen bíztak benne, hogy véget ér a fegyverropogás, s azok is tévedtek. Tűzszünetre vonatkozó passzusait folyvást megszegik a szemben álló felek, Porosenkó kormánya a szeparatistákra mutogat, azok meg a kormányra, miközben az Európai Unió vezetése a fejét csóválja. A háttérben pedig a két igazi geopolitikai szereplő, az USA és Oroszország, a szép szavak ellenére, változatlanul a konfliktus tartósításában serénykedik.

A helyzet bonyolultságát talán érzékelteti, hogy a paleó American Conservative déli szerzője sem szeretné tovább látni a konföderációs lobogót (közben – fonák módon – az inkább neó National Review-n a zászló megtartását támogató vélemény jelent meg). A vita alapvetően az amerikai történelemről szól. Kis öröm az ürömben: megnyugvással vehetjük tudomásul, nem csak nálunk éles vita tárgya az ország történelme.

Lehet persze, hogy e homály nem véletlen.

Az Egyesült Államok és az Európai Unió között idestova két éve tartó szabad kereskedelmi és beruházási tárgyalásokra gondolok, angol „becenevén” a TTIP-re. 

Tárgya ezeknek egy olyan politikai dilemma is, amelyre nagyon nem mindegy, mi lesz a megoldás: a válasz ugyanis egész világunkat átalakíthatja.

Látszólag ártatlan a kérdés, pedig nem az.