XII. Károly svéd király, Napóleon és Hitler sem akart a maga évszázadában annyira keletre menni. Az is közös bennük, hogy mindhárman egy-egy döntő csatától várták Oroszország térdre kényszerítését, amire a narvai (1700), a borogyinói (1812), vagy a kijevi csata (1941) után sem került sor. Most valahol újfent itt tart a történet, az oroszok Luhanszk és Donyeck megyékben akarják az ukrán hadsereget az I. világháború nyugati frontjáról ismert módon egy decisive battle során kivéreztetni.

Az ukrán hadsereg most a nyugati nehézfegyverektől remél fordulatot a fronton és a pszichológiai hadviselésben is. A propagandaháborúban a várva-várt csodafegyvereknek nyugati nehézfegyvereknek már előre demoralizálniuk kéne az orosz katonákat. A háborúnak ezt a vetületét jól mutatja az a csörte, ami a francia Caesar lövegek kapcsán alakult ki. Az orosz Uralvagonzavod mérnökei “megköszönték” Macron elnöknek azt a két példányt, amit az orosz csapatok a fronton zsákmányoltak és ők tanulmányozhattak. Alig meglepő módon arra jutottak, hogy a francia csúcstechnika nem ér fel az ő gyártmányukkal.

Kinek a kezébe kerülnek?

Olvasom, hogy Ukrajnában tömegével küldik ki a behívókat Kárpátaljára, illetve hogy Porosenko ukrán elnök már a hadiállapot kihirdetésének szándékával keménykedik. A behívandó katonák ellátás, egyenruha és védőruha nélkül lennének kénytelenek szembenézni a – ha hihetünk a nyugati és amerikai hírforrásoknak – masszívan felszerelt, oroszok által támogatott és/vagy orosz szakadárokkal szemben. Tehát, ha hihetünk a megbízható forrásoknak, szemben a Russia Today-el, akkor ezeket az embereket simán a vágóhídra küldik.

Miközben az európai elit és a magyar kormány erőfeszítéseket tesz azért, hogy elkerüljön egy kiszélesedő háborút Ukrajnában, és Magyarországot távol tartsa a konfliktustól, eközben két honfitársunk lelkesen dolgozik azon, hogy Magyarországot belekeverjék. Erős szavak? Lehet, de az sem kevesebb, amit a két magyar szerző a világ egyik legtekintélyesebb külpolitikai folyóiratában állít, lényegében revíziós törekvésekkel vádolva a magyar kormányt. Ha ezek a gondolatok egy magyar médiumban jelennek meg, akkor az ember vállat rándít. Akkor sem érdemelne különösebb figyelmet, ha nem egy világméretű konfliktus kirobbanásának előszobájában lennénk. Így azonban minden szónak különös súlya van. A cikk ismertetésével nem bajlódnék, azt mindenki elolvashatja itt, magyarul pedig itt.

Hogy mi a bajom az írással?

Nem tudni még, mi kerül szóba a mai budapesti magyar-német csúcstalálkozón, ám hagymázos ellenzéki lázálom azt várni, hogy a német kancellár-asszony ridiküljében ott lesz az „oroszbarát” Orbán Viktornak szánt selyemzsinór. Az atlantista Németországot nemzeti és európai érdekei sok-sok szállal kötik Oroszországhoz, miért lenne hát ésszerű egy olyan politikust támadnia, aki külpolitikájában a maga módján ugyancsak támogatója a perspektivikus német-orosz, illetve európai-orosz gazdasági kapcsolatoknak?