Az, hogy a média nemigen tájékoztat már tárgyilagosan, hanem a háttérből irányító érdekcsoportok szájíze szerint emeli ki, vagy hagyja éppen homályban a háborús tényeket, csupán kiinduló pontja lehet egy valamire való doktori dolgozatnak. Afféle „kályha”, amitől elindulva még összetettebb konklúziókra juthatnak a jövő jeles politológusai.  

Illusztrációként most csak egy Foreign Affairs cikkre hívnám fel becses figyelmüket. (Ukraine’s Best Chance. A Successfull Offensive Could End War With Russia. By Rajan Menon, April 12, 2023) Olvasásakor tartsuk szem előtt, hogy a Foreign Affairs nem csak egy a számos, külpolitikára és nemzetközi ügyekre szakosodott folyóirat közül, hanem a mindenkori amerikai külpolitika formálóira mindig hatást gyakorló, s azok véleményét mindig ki is fejező fontos periodika.

A szóban forgó írás nem rejti véka alá: a Nyugatnak Ukrajna már eddig is sokba kerül. Egy lehetséges győzelem után a költségek persze csak tovább növekedhetnek, kábé sok száz milliárd dolláros újjáépítési összeg kalkulálható, miközben az ukrán költségvetési hiány megközelíti a 40 milliárdot. (Arról nem szól az amerikai fáma, hogy az újjáépítésben serénykedő cégek profitvonzatai hogyan alakulhatnak majd, mindenesetre sajnálni azért olyan nagyon ne kezdjük őket.)

Hiába írjuk a XXI. századot, Szomália, Afganisztán és Irak is megmutatta, hogy a műholdak által irányított cirkáló rakéták után az elfoglalt terület pacifikálására hús-vér katonákra is szükség van. Ráadásul nem is kevésre. Azt már Churchill is megmondta 1939-ben, hogy a britek “az utolsó franciáig, lengyelig és belgáig” fognak harcolni, és az angolszász tengeri hatalmak mindig keresnek és találnak is olyan “talpasokat”, akiket ellenségeik ellen harcba tudnak küldeni. A dél-vietnámiak, pesmergák és afgánok sokat tudnának mesélni arról, hogy ők hányadikok az evakuációs listán az angolszászok egy darabig küldik a fegyvert,  pénzt, kiképzőket és egy ideig a katonáikat is, majd megunják, kiegyeznek az aktuális ellenféllel, vagy egyszerűen csak jön egy fontosabb krízis (mint 1956 őszén a Szuezi-válság), és geopolitikai érdeklődésük másfelé fordul.

Az ukrajnai proxy háborúban az amerikaiak most az ukránokat küldik előre felkészülnek a lengyelek, míg az oroszok a maguk részéről egyelőre a  szerződéses katonák mellett a nemzetiségieket, börtöntöltelékeket és zsoldosokat küldik előre. A tavaszi offenzívák várhatóan mindkét felet kimerítik, így a fegyvergyártás mellett a sorozás is egyre fontosabbá válik.

Nézzük előbb az ukránokat, akik hírek szerint 700,000 katonával rendelkeznek. Kijev alig talál már önkénteseket, ezért vezették be a kényszersorozást, fogdossák össze a férfiakat sípályákon, bevásárlóközpontokban és más forgalmas köztereken. Az ukrán követségeknek össze kell írniuk a külföldön élő és dolgozó hadköteles férfiakat, hogy “tudjanak róluk”. A helyzet komolyságát mutatja, hogy már jóval 50 fölött is berántanak férfiakat, míg az oroszok 27-ről egyelőre “csak” 30 évre emelték a behívási korhatárt.

A szűk keresztmetszet tehát a katona, és mivel Ukrajna lassan kifogy a hadra fogható katonákból, a párizsi lengyel nagykövet elhíresült mondatát, miszerint: “Ukrajna vagy megvédi a függetlenségét, vagy be kell lépnünk a konfliktusba.”  is így érdemes olvasni: Ha az ukránok kifogynak a katonákból, másoknak “kell“ hadba vonulni.

Egy szoknya, egy nadrág

A biciklisáv üresen tátong mellettünk, s kicsit mintha kárörvendene: nem megmondta nektek a főpolgármester úr, hogy nem kell  mindig autóba ülni?!

–Miért nem arra megyünk? – érdeklődik a hároméves, fölöttébb logikusan. Próbálom őket a konkrét valóságtól függetlenül a közlekedés sokszínűségére érzékenyíteni, a dühítő helyzethez képest kissé talán egészségtelenül fegyelmezetten.                                                                                           

Pár méterrel előttünk koccanás, fékcsikorgás hangja hallatszik, szaporító igék röpködnek a levegőben: a konfliktus a közlekedési kultúra négybetűs szavaival tarkítva, annak rendje-módja szerint verbalizálódik.