Orbán Viktor 2024. február 24-i szokásos pénteki rádióinterjújában idézte fel Soros György egy 1993-as írását, amely a júliusi vilniusi NATO-csúcs előtt aktuálisabb, mint valaha. Az eredeti cikket a Remix News és hirado.hu is szemlézte, majd a dollármédiához sorolt Telex “tényellenőrzése” kimutatta, hogy a békepárti magyar jobboldal “téved”, nincsen semmi látnivaló, mindössze Soros György egy korábbi gondolatkísérletéről van szó.

Nézzük akkor az eredeti írás fontosabb állításait, immáron az orosz-ukrán háború tükrében. A helyzet kísértetiesen hasonlít a harminc évvel ezelőttihez. Akkor a délszláv térségben dúlt háború, most Ukrajnában. Akkor a volt szocialista országok akartak az EU-hoz és a NATO-hoz csatlakozni, most a posztszovjet térség országai (Ukrajna, Moldva, Grúzia, Örményország). Akkor is Oroszország biztonsági elvárásait és az általa képviselt katonai fenyegetést kellett kezelni, most is.

A “nyílt társdalom” globalista ideológiája melletti érvelés után Soros kifejti, szerinte milyennek kéne lennie az akkor körvonalazódó “békepartnerségnek” (Partnership for Peace, PfP). Egy olyan intézményt kerestek, amely a NATO-szerződés V. cikkelyének kollektív védelmi garanciája (a világ- és atomháború veszélye) nélkül biztosítja a térség stabilitását. Jobban megértjük a cikk üzenetét, ha “békepartnerség” helyett a kelet-közép-európai országok által az USA iraki beavatkozásának támogatására 2003-ban alakított “Coalition of the Willing” (Hajlandók szövetsége) fordulatot használjuk.

Honnan lesz “emberanyag”?

“Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen!” — az elmúlt egy hónapban megszólaló szakértők többsége így vélekedik a Massachusetts Légi Nemzeti Gárda 102. számítástechnikai egységénél szolgáló, 21 éves Jack Douglas Teixeira tettéről. Nézzük előbb a feltételezett kiszivárogtató személyét: fehér, jobboldali, fegyverrajongó és keresztény, vagyis nem tartozik a Joe Biden demokratái által körbeudvarolt életmódbeli és etnikai kisebbségek közé. Itt az embernek kénytelenül a Rédl ezredes című film azon jelenete ugrik be, amikor a k.u.k. Evidenzbüreau vezetői egy szivárogtató nemzetiségét kalibrálják. Már csak az “hiányzik”, hogy kiderüljön: Teixeira is részt vett a Capitolium ostromában.

Az eddig ismertté vált dokumentumok Edward Snowden, vagy Julian Assange szivárogtatásaival ellentétben nem egy nagy csomagban látnak napvilágot, hanem csepegtetve, így joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon egy “magányos” elkövető  egyetlen nagy adatcsomagjáról van-e szó, avagy az alap sztorira építve “gondos kezek” folyamatosan szivárogtatnak a mainstream médiának. Ez egy következő kérdőjelhez vezet: ha a “kiszivárgott” információk pont a Biden-kormányzatot és annak háborúpárti szövetségeseit gyengítenék, akkor miért pont az azokat kiszolgáló mainstream média hozza véget nem érő szappanoperaként az újabb részleteket?

Az eddig ismertté vált részleteknél is sok a kérdőjel: az USA-ra nézve valóban hátrányos, vagy politikailag káros, esetleg érdemben új információ nincsen a csomagban. Az ukrán földön “dolgozó” nyugati kommandósokról is azt mondják, hogy pusztán a nagykövetségeket védik. A kikerült információk sokkal károsabbak a háborúval szemben kritikus, vagy hezitáló országokra, mint pl. Dél-Korea, amely úgy engedett a nyomásnak vágta át a gordiuszi csomót, hogy “kölcsönadott” az USA-nak félmillió 155 mm lövedéket, így nem kellett közvetlenül Ukrajnának szállítania, és vészhelyzetben idővel majd “visszakapja” azokat.

Titkosszolgálati szakértők azt is furcsállják, hogy a ranglétrán és titkosított adatokhoz való hozzáférésben alacsony státuszú katona hogyan férhetett hozzá olyan “kész” anyagokhoz, amelyek a vezérkar számára készülnek. Az eddig ismertté vált dokumentumoknál az is “érdekes”, hogy katonai és politikai hírszerzési adatok és következtetések “keverednek” egymással, holott azok főszabály szerint külön-külön csatornán érnek célba.

Ami a nyugati integrációs rendszerekben egyedüli békepárti Magyarországot illeti, nos, itt is csak olyan információk szivárogtak ki, amelyek nem számítanak újnak. Ahogyan az a magyar hírszerzés nyilvánosságra hozott jelentéséből is kiderül, javarészt nyilvánosan is hozzáférhető információkat — mint pl. a balatonfüredi kihelyezett frakcióülésről kiszivárgó beszédelemeket — szőtték bele a kiszivárgott dokumentumokba.

Követendő, vagy elrettentő példa?

Az, hogy a média nemigen tájékoztat már tárgyilagosan, hanem a háttérből irányító érdekcsoportok szájíze szerint emeli ki, vagy hagyja éppen homályban a háborús tényeket, csupán kiinduló pontja lehet egy valamire való doktori dolgozatnak. Afféle „kályha”, amitől elindulva még összetettebb konklúziókra juthatnak a jövő jeles politológusai.  

Illusztrációként most csak egy Foreign Affairs cikkre hívnám fel becses figyelmüket. (Ukraine’s Best Chance. A Successfull Offensive Could End War With Russia. By Rajan Menon, April 12, 2023) Olvasásakor tartsuk szem előtt, hogy a Foreign Affairs nem csak egy a számos, külpolitikára és nemzetközi ügyekre szakosodott folyóirat közül, hanem a mindenkori amerikai külpolitika formálóira mindig hatást gyakorló, s azok véleményét mindig ki is fejező fontos periodika.

A szóban forgó írás nem rejti véka alá: a Nyugatnak Ukrajna már eddig is sokba kerül. Egy lehetséges győzelem után a költségek persze csak tovább növekedhetnek, kábé sok száz milliárd dolláros újjáépítési összeg kalkulálható, miközben az ukrán költségvetési hiány megközelíti a 40 milliárdot. (Arról nem szól az amerikai fáma, hogy az újjáépítésben serénykedő cégek profitvonzatai hogyan alakulhatnak majd, mindenesetre sajnálni azért olyan nagyon ne kezdjük őket.)

Hiába írjuk a XXI. századot, Szomália, Afganisztán és Irak is megmutatta, hogy a műholdak által irányított cirkáló rakéták után az elfoglalt terület pacifikálására hús-vér katonákra is szükség van. Ráadásul nem is kevésre. Azt már Churchill is megmondta 1939-ben, hogy a britek “az utolsó franciáig, lengyelig és belgáig” fognak harcolni, és az angolszász tengeri hatalmak mindig keresnek és találnak is olyan “talpasokat”, akiket ellenségeik ellen harcba tudnak küldeni. A dél-vietnámiak, pesmergák és afgánok sokat tudnának mesélni arról, hogy ők hányadikok az evakuációs listán az angolszászok egy darabig küldik a fegyvert,  pénzt, kiképzőket és egy ideig a katonáikat is, majd megunják, kiegyeznek az aktuális ellenféllel, vagy egyszerűen csak jön egy fontosabb krízis (mint 1956 őszén a Szuezi-válság), és geopolitikai érdeklődésük másfelé fordul.

Az ukrajnai proxy háborúban az amerikaiak most az ukránokat küldik előre felkészülnek a lengyelek, míg az oroszok a maguk részéről egyelőre a  szerződéses katonák mellett a nemzetiségieket, börtöntöltelékeket és zsoldosokat küldik előre. A tavaszi offenzívák várhatóan mindkét felet kimerítik, így a fegyvergyártás mellett a sorozás is egyre fontosabbá válik.

Nézzük előbb az ukránokat, akik hírek szerint 700,000 katonával rendelkeznek. Kijev alig talál már önkénteseket, ezért vezették be a kényszersorozást, fogdossák össze a férfiakat sípályákon, bevásárlóközpontokban és más forgalmas köztereken. Az ukrán követségeknek össze kell írniuk a külföldön élő és dolgozó hadköteles férfiakat, hogy “tudjanak róluk”. A helyzet komolyságát mutatja, hogy már jóval 50 fölött is berántanak férfiakat, míg az oroszok 27-ről egyelőre “csak” 30 évre emelték a behívási korhatárt.

A szűk keresztmetszet tehát a katona, és mivel Ukrajna lassan kifogy a hadra fogható katonákból, a párizsi lengyel nagykövet elhíresült mondatát, miszerint: “Ukrajna vagy megvédi a függetlenségét, vagy be kell lépnünk a konfliktusba.”  is így érdemes olvasni: Ha az ukránok kifogynak a katonákból, másoknak “kell“ hadba vonulni.

Egy szoknya, egy nadrág