Minap múlt hatvan éve, hogy fellélegezhetett a világ: John F. Kennedy és Nyikita Sz. Hruscsov rájöttek, egyiküknek sem érdeke, hogy kirobbanjon a harmadik világháború.
Az overkill (a nukleáris túlgyilkolás) lehetősége, amely a kétpólusú világ egyensúlyának legfontosabb – ha ugyan nem egyetlen – garanciája volt, ezúttal is működött: biztosította a jaltai világrendet, amely korlátlan hatalmat jelentett a világot egymás közt befolyási övezetekre felosztó két szuperhatalomnak. Kivételes pozícióikat egyikük sem akarta Kuba miatt kockáztatni.
John F. Kennedy és Nyikita Sz. Hruscsov.
Persze több, mint feszült napok vezettek a „happy endig”. A szovjet főtitkár, ahogy pestiesen mondják, benézte Kennedyt, kezdő, tapasztalatlan politikusnak tartotta, akire rá lehet ijeszteni. Belső nehézségei miatt a blöffölésre amúgy is hajlamos Hruscsov belevágott az atompókerbe, hátha evvel a sajátjainak is bebizonyítja, milyen karakán vezető. Kábé két hétig ment is a vérfagyasztó licit, de végül Kennedy bizonyult jobb játékosnak. Nem utolsó sorban azért, mert Oleg Penkovsky, a szovjet katonai hírszerzés ezredese olyan információkat közölt a nyugatiakkal (konkrétan a brit MI6-al), melyek alapján Kennedy átláthatta a blöfföt. (Penkovskyt kevéssel ezután Budapesten letartóztatták, Moszkvába vitték, s amint az a szovjet árulókkal ilyenkor megesik, szegény igen csúnya véget ért.) Hruscsov pedig igyekezett menteni a menthetőt.
Kennedy igazából avval igazolta, hogy nagyon is profi politikus, ami ezután történt.
Látta, hogy Hruscsov belesül saját blöffjébe, de azért ő is engedett. Nem akarta Hruscsovot túlalázni, hiszen a blöfftől a szovjet atompotenciál csöppet sem lett kisebb, elegendő lett volna egy katasztrófához. Engedte, hogy túlságosan is pattogó kihívója totális presztízsveszteség nélkül vonulhasson vissza. A Kubába telepített szovjet rakéták visszavonásáért cserébe garantálta, hogy nem támadja meg Kubát, sőt, az USA is kivont pár rakétát Törökországból. Hagyta, hogy a látszat szintjén Hruscsov döntetlenre hozhassa ki a partit. S nem mellesleg ekkor hozták létre az úgynevezett forró drótot (oroszul a „vörös telefont”), hogy a két szuperhatalom mindenkori vezetője közvetlenül is kommunikálhasson.
Kennedy tudta: a győzelemhez olykor az okos önmérséklet is hozzátartozik.
Olvasom, hallom, hogy egyes szakértők (na pláne „véleménygazdák”…), az ukrán háborút a kubai rakéta-válsághoz hasonlítják.
Hiba.
Akkor egy stabil világrenden belüli konfliktusról volt szó, most pedig – ezt minden józanul gondolkodó ember látja – a világ újrafelosztásának kezdetéről.
Mint láttuk, a kubai krízis sem volt éppen veszélytelen, ám az egyensúly a kölcsönös szuperhatalmi érdekek következtében hamar helyreállt.
A szomszédunkban dúló háború azonban több mint veszélyes. Világrend helyett ma világrendetlenség van, egyensúlyra törekvésnek nyoma sincs, a háborúnak pedig nem látni a végét.
Ukrajna teste fölött egy felfuvalkodott, de kissé már eresztő birodalom és egy katonailag rosszul kalkuláló, ezért egyre inkább sarokba szorított, de még mindig nukleáris nagyhatalom áll szemben egymással. Politikai tétjeiket már olyan magasra emelték, hogy arcvesztés nélkül egyikük sem vonulhat vissza. Párbajukat ráadásul számos nagyméretű játékos figyeli árgus szemekkel, hiszen a világtorta újraszeletelésében nekik is megvannak a maguk érdek vezérelte szempontjaik.
Ukrajna népét ebben az elfajuló, esélyleső erőtérben véreztetik ki, szenvtelenül és fájdalmasan.
A forró drót, a „vörös telefon” már régóta süket, ámbár ha Putyin tárcsázna is, vajon ki venné föl a kagylót Washingtonban…?
Fotó: Getty Images
