Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

Karácsonyi elmélkedés

„Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat.” /A delphoi jósnő válasza/

Számomra, akinek most valami szívhez szólót kéne írnia a karácsonyi ünnepekről, egyre inkább valamiféle veszteségérzés kapcsolódik ehhez az ünnephez. Gondolom sokan vagyunk így. Nem csak az ad némi keserűséget az ünnephez, hogy családunk, gyerekeink szerte-szét szóródtak a nagyvilágban és az ünnepi együttlét – ha van egyáltalán – sokszor mintha idegenekkel tellene, akiket már nem is ismerünk, hanem azért is, mert észreveszem, hogy én sem tudom teljesen kivonni magam a fogyasztói-karácsony hatása alól. Beszerzés, beszerzés, beszerzés.

Sokan vélik úgy, hogy ez is csak egy ünnepnap a többi között, és elképedve olvasom, hogy a wellness szállodák telt házzal működnek, az emberek elutaznak, hogy önfeledt pancsolással és bulizással ünnepeljék a... nem tudják mit. Talán magukat, gondolom. Egyszerűen nem szeretnek otthon lenni. Unják. A görcsös unalom lengi be a világ „boldogabbik”, gazdag részét, mely unalmat csak a végtelen szórakozás oldja, úgy-ahogy.

Megint mások abban lelik örömüket, hogy gyalázzák az ünnepet obszcén szavakat kiáltozva, hogy felhívják magukra a figyelmet. A lelkükben fészkelő hiány, a semmi teszi ezt velük. Hippói Szent Ágoston – a ma ismert kereszténység atyja – azt tanította, hogy miután Isten a semmiből teremtette az embert, maradt a lelkükben egy kis rész ebből a semmiből és ez lett a gonosz magva. Érzik ők, hogy valamiképpen hiányosak, ezért kimaradnak, düh önti el őket és mások örömét is el akarják venni, ha már nekik nem jutott. Ugyanez a düh akadályozza meg, hogy felismerjék: először magukkal, a lelkükkel, kéne megbékélni, hogy másokkal is békességbe legyenek.

Molinó a december 21-i tüntetésen.


Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

Mitől van joga?

Úgy esett, hogy a tünti hangulatától feldobott ellenzéki képviselők bementek az MTVA székházába és azt követelték, hogy olvassák fel a követeléseiket.

Kérésük nem talált meghallgatásra, mi több – hosszas huzavona után – kivágták őket. Ennek során Hadházy képviselő, hogy, hogy sem, ismét a földre terült. Pedig nem is láttuk sehol Sallai nevű kollégáját, aki erre a tornamutatványra kényszeríteni szokta volt. Az események után aztán feldúlva nyilatkoztak minden arra járó sajtóterméknek az őket ért inzultusról. Az Index nevezetű kiadvány szerint „Szél Bernadett sírva búcsúzott el”. Bizony. Nehéz ezt feldolgozni. Még szerencse, hogy Kövér László nem fakadt sírva, mikor Szél és a többiek erőszakkal megakadályozták az ülésvezetésben.

Mert hát, akárhogyan is nézzük, az is erőszak volt. Igaz enyhébb formában, ám lássuk be, itt már csak az erőszak színárnyalatairól beszélünk. Pontosan ezért komolyan elgondolkodhattunk az országházi események után: mi jöhet még? Miután az erőszak mindig lavinaszerű, várható volt, ami most a szemünk előtt lejátszódik. A médiapolitizálás szabályai szerint, amit egyszer megtettek az – rövid idő múltán – unalomba fullad. Vajon ezek után minden parlamenti ülés üvöltözésbe, rohangálásba, sípolásba fullad? Az országgyűlés pedig az open society hívei révén egy nagy, nyitott őrültekházává (open madhouse) válik. Szándékaik szerint lehet, ám kérdés, hogy mit szól ehhez az ország? Nem hiszem ugyanis, hogy az átlagszavazó, midőn a fülke magányában felelős döntéssel leadta szavazatát arra gondolt: Na ez biztos jól tud majd fütyülni! Izgatottan várom, hogy a megfelelő agytrösztök mivel kívánják majd fokozni a hangulatot.


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Lesz-e józanság a baloldalon?

Tegnap arról vitatkoztam Böcskei Balázzsal a HírTV Csörte című műsorában, hogy van-e összefüggés az ellenzéki pártok viselkedése és a tüntetők agressziója között.

Abban mindketten egyetértettünk, hogy elítéljük az utcai vandalizmust, de vitapartnerem szerint az ellenzéki vezetők fellépése és az utcai agresszió között nincs ok-okozati összefüggés.


Galló Béla
Galló Béla politológus

A nép nélküli populista

A sárga mellényes tüntetők nem hasonlítanak senkihez. A Franciaországból érkező hírek minden eddiginél világosabban a XXI. század hírei. Egyik oldalon a megfoghatatlan, a múlt század politikai kínálatából kiábrándult ezer fejű hidra, a nép, a másik oldalon pedig a régi szemetet új köntösben megjeleníteni akaró elit, amelynek jószerivel immár semmi társadalmi hitele sincs.

„Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” írta annak idején Batsányi János, s ha költő volnék, én se fogalmaznék ma másképp.

Párizs (pontosabban Franciaország) jól jelzi, hogy a nép kezében milyen politikaformáló erővé tárgyiasulhat az a kommunikációs-technológiai forradalom, amely – ha jól használják – már-már kezelhetetlenné teszi a mindenkori hatalomnak ellenszegülő tömeget. Szerveződni máskor is szerveződtek már így megmozdulások, de ez most más. Itt nincs központ, nincs „Szmolnij”, ahonnét a politikai ukázok jönnek, a tiltakozás gócai (egyelőre?) nem kapcsolódnak össze, ám „elszigeteltségükben” is roppant virulensek és hatékonyak. Az elit uralkodó osztaga ettől aztán kissé szédeleg is, nem leli hol keresse, hogyan azonosítsa be tárgyalópartnereit. Nem tudja, kit, mivel és miként manipuláljon, illetve, ha elvileg tudja is, gyakorlatilag túl sok fronton kellene egyszerre tárgyalnia és csapdákat felállítania. S ez, úgy fest, meghaladja a képességeit.

Macron bajban van.

Nagy bajban.