Előbb-utóbb minden begyűrűzik hozzánk. Márciusban külföldi diákok házibuliján szabadult el az új vírus Budapesten, majd az országban. A magyar kormány onnantól a fertőzöttségben előttünk járó Ausztria példáját követte, annak lépéseiből tanult. A magyar védekezés néhol azért annál szigorúbb volt (például az idősek bevásárlási idősávjánál), máshol megengedőbb. A válaszadók elsöprő többsége elfogadja a kormány járványvédelmi intézkedéseit, a kormánypártok támogatottsága többéves csúcson van.

Akkor miért tüntetnek mégis a járvány, vagy a védekezési intézkedések ellen? — kérdezhetjük okkal. Nálunk is felütötte a fejét egyfajta Corona-fáradtság, a jövőtől és a gazdasági helyzet alakulásától való félelem. Ez emberi. Hatékonyságra és folyamatos növekedésre optimalizált világunkban a bizonytalanság és a félelem érzése sokak számára szokatlan és elbizonytalanító.

Ki miben hisz?

A németek sokáig tűrnek, ám egyszer megelégelik, hogy hülyének nézik őket és fellázadnak. Nem olyan látványosan, mint a franciák, lengyelek, vagy magyarok, amúgy a maguk módján.

Tudom, a magyar olvasó kétkedve hallja, ha azt mondom, az átlagos amerikai és nyugat-európai rosszabbul él, mint négy éve. No persze nem hozzánk, vagy az afrikai éhezőkhöz képest, hanem saját és szülei életszínvonalához képest.

A többség már visszacsinálná a globalizációt, az eurót, az EU keleti bővítéseit és a migránsok beengedését. Ezek társadalmi és anyagi árát ugyanis az őslakosokkal fizettetik meg, míg a multik és bankok legális, de erkölcstelen adóoptimalizációval vonják ki magukat a közteherviselés alól.

Mint mindenben, a kettős mérce nyugaton a tüntetéseknél is érvényesül. Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek. A BLM-tüntetéseknél nem mérik a távolságot, nem kérik számon a maszkviselést. Ott még a fizikai erőszakot is elnézi a mainstream média.

Bezzeg, amikor a társadalom fő teherviselő rétegének számító középosztálybeliek mennek az utcára, már jó előre megkapják, hogy “összeesküvés-elmélet hívők”, “szélsőségesek”, vagy egyszerűen csak “önzők”. A német szocdem párt elnökasszonya egyenesen “covidiótáknak” nevezte azokat, akik múlt héten tízezerszázra tüntettek Berlinben. A verbális erőszak onnan is táplálkozhatott, hogy a hivatalosan 22 000 tüntető létszáma és képe messze felülmúlta az összes addigi és aznapi baloldali és “progresszív” tüntetés létszámát és hírértékét.

Másként gondolkodók.

A MeToo-ügy azonban érzékeny téma, ráadásul kissé ködös, ingoványos talaj. Számomra az évtizedekkel ezelőtti ügyeket afféle botcsinálta népbíróságként kezelő média valahogy nem szimpatikus – más az persze, amikor valakinél folytatólagosan bukkan elő az a kényszer, hogy szexuális erőszakkal tukmálja rá magát szerencsétlen kollégáira. Annyi mindenesetre biztos, hogy az adott ügyet a „függetlenobjektív” oldal sikerrel kezelte: visszájára fordítva a helyzetet, sikerült egy kormányellenes tüntetést összehozniuk a szégyenpad helyett. Erre egyébként az elsietett, majd korrigált politikai intézkedés-tervezet és a fantáziátlanul mozgó jobboldali sajtó is rásegített. Az említett tüntetésen Pintér Béla – amolyan politikai Pandacsöki Boborjánként – olyan kijelentést tett, amitől elalélt a haladó gondolkodók összes fóruma. Ez pedig így hangzott: „A színház alapvetően ellenzéki, kritikus vagy ha nem az, akkor kurva unalmas, hazug.” Nos, erre a választ egy Orbán Viktor nevű dramaturg-rendező lassan már két évtizeddel ezelőtt megadta: „A haza nem lehet ellenzékben”. Mire gondolok? Gyerünk vissza a kályhához.