A neves etológus a napokban nagyinterjút adott egy hírportálnak, s mélyrehatóan, szellemesen összegzi benne az ezred elő emberi állapotait. Végtére is nem csupán tudós volna, egyben tudományágának terjesztője is, és hozzá még izgalmas szépíró - szakmai specializációkra kihegyezett korunkban ez elég egyedülálló kombináció.

Csányi mindig az Egészet nézi, s pontosan látja is: azon kevesek egyike, akire, ha olykor megszólal, illik, sőt ajánlatos odafigyelni.

Az etológia, a humánetológia nincs átitatva ideológiákkal. Ami van, azt vizsgálja, nem azt, ami lehetne. Összehasonlít: ebből von le következtetéseket, s aligha az ember anatómiájából akarja a majom anatómiáját megérteni. Állat és ember között az egyik legnagyobb különbséget Csányi a történetmesélés képességében látja, abban,  hogy az embernek  a "sztorizásra” alkalmas nyelve van. Azzal hoz létre kiegészítő együttműködést, avval sző maga köré közösségi védőhálót, nehogy az egzisztenciális félelem vermébe zuhanjon.

Csányi Vilmos.

A tárgyilagosság elkötelezettje volt.

Senki se tudott olyan szellemesen – és hedonisztikusan – tárgyilagos lenni, mint ő. Aligha tévedek nagyot, ha azt gondolom, egyéniségének példája sokakat vonzott a tudományos pályákra.

Munka-centrikus volt, de mi sem állt tőle távolabb a szobatudósi létnél, ellenkezőleg: neki - ahogyan egy interjújában fogalmazta - az élet volt a hobbija.

Ami szívén, az a száján is, és ez persze nem igazán karrierépítő tulajdonság. Ráadásul rendszerint fölfelé köszörülte a nyelvét, lefelé ne nagyon poénkodjon az ember - ez volt a humor-etikai alapelve. S bár jogtudományi munkássága minimum két akadémikusi oeuvre-vel is felért, mégse lett akadémikus: a fentiekből következően nyilván nem véletlenül.

„Jaj, mi maradt a pusztulás után?

Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után?

Átok és iszonyat? Átok és iszonyat!”

Juhász Ferenc: Az éjszaka képei

1945. augusztus 9-én a japán Kokura városa fölött vastag felhők gyülekeztek, a város lakói, lehet, hiányolták a napsütést és nem tudták, hogy ezek a felhők mentették meg az életüket. Amateraszu Ómikami istennő a védelmébe vette őket. Az amerikai légierő, Charles W. Sweeney őrnagy vezette, Bockscar elnevezésű B-29-es bombázójának ugyanis ez a város volt az eredeti célpontja. Csak a felhők takarta célpont helyett, a tartalék Nagaszakira esett a választás. Három nappal előtte Hirosima volt a célpont. A Nagaszaki robbanás 70 ezer ember halált okozta azonnal és további tízezrekét a későbbiekben. A borzalmas pusztítás azonban, önmagában, nem emeli ki a két város sorsát a II. világháború történetéből.

E háború során – az emberi háborúk történetében tán először – minden résztvevő rendszeres és céltudatos hadat viselt az ellenség civil lakossága ellen. London, Hamburg, Drezda lakossága tanulta meg, hogy a háború immár nem csak a katonák dolga és hogy az asszonyok, gyerekek, öregek halála nem csupán „járulékos kár”, hanem elsőrendű hadicél. Az hogy ebben a pokoli játszmában milyen okok játszottak közre és hogy volt-e hadászati értelme, azon már sokat vitatkoztak és bizonyára fognak is, a hadtörténészek.

1633. június 22-én, majd négyszáz évvel ezelőtt, az Inkvizíció bírósága Rómában ítéletet hirdetett egy bizonyos Galileo Galilei ügyében. Az illető alapvető bűne az ún. „heliocentrikus” világkép tanítása volt, mely szerint a Föld a nap körül kering. Ezt ő Kepler nyomán hirdette, de maga is végzett kísérleteket, melyek – szerinte – ezt a nézetet igazolták. Az ítélet eltiltotta a további „tévtanok” terjesztésétől és hátralévő életét házi őrizetben töltötte. (A dolog valójában sokkal bonyolultabb és Galilei szerepe is jóval vitathatóbb, de ez most mellékes. Így tanítják és kész.) Galilei a felvilágosodás hőse lett. A későbbiekben a nyugati világot meghódító szekuláris és liberális gondolkodás a tudományos szabadság hőseként tekintett rá. Annak igazolásaképpen, hogy bármilyen ideologikus beavatkozás a tudomány ügyeibe káros és veszélyes, mert hátráltatja a tudomány haladását. Galilei peréből a tudomány szabadságának tantétele lett, gondoljunk csak az MTA, vagy a CEU ügyében hangoztatott álláspontokra, melyek a „tudomány szabadságát” féltették és féltik óriási hangerővel.