Uniós csatlakozásunk óta Magyarország eddig mindig súlytalan posztokat kapott az Európai Bizottságban. Olyan területeket, amelyek nem sok vizet zavartak: adóügyi biztos, társadalmi összetartozásért felelős biztos, oktatási biztos. Ezekkel nem sokra mentünk. Most először Magyarország elég erős volt ahhoz, hogy olyan biztosi posztot szerezzen meg, ami hatékonyan segíti a nemzeti érdekérvényesítést.
Azzal, hogy Trócsányi László karnyújtásnyi közelségbe került a bővítési biztosi tisztséghez, Magyarország óriási esélyhez jutott. Ez komoly pozíciójavulás a nálunk tízszer nagyobb Ukrajnával szemben és lehetőség, hogy Magyarország előnyös megállapodásokat kössön a Balkánon. Hosszú út vezetett idáig, és elsősorban nem is az elmúlt hónapok mesteri taktikai húzásaira gondolok, hanem arra, hogy Orbán Viktor idejekorán felismerte a Nyugat-Balkán és az Európai Unió déli bővítésének jelentőségét. Mert legyünk őszinték: miközben folyton Ausztriához és Németországhoz mérjük magunkat, mi egyelőre nem az ő ligájukban focizunk. Ők túl erős versenytársak. Sokkal több lehetőség kínálkozik a Balkánon, amiről a nyugatos orientációjú magyar politikai élet hajlamos megfeledkezni.
Ki most a soros elnöke a háromtagú boszniai államelnökségnek? Melyek a szerb gazdaság húzóágazatai? Ki kormányozza jelenleg Albániát? Nagyon keveset tudunk a nyugat-balkáni térségről, pedig az elmúlt ezer évben Magyarország sorsát legalább annyira befolyásolta az, hogy mi történik a Balkánon, mint hogy milyen folyamatok zajlanak Nyugaton. Ha végignézünk a magyar történelmen, azt látjuk, hogy a balkáni térség fontosságát csak a legnagyobb vezetők értették meg: Szent István, Luxemburgi Zsigmond, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás tudták, hogy az ország sorsa fordul azon, ami a Balkánon történik.
