Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk — bár ez nem valószínű —, és eltűnhetik Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség. (Kós Károly)

A körülöttünk lakó népek 1918-ban örömünnepet ültek. Most arra készülnek, hogy a százéves évfordulón újra átéljék a nemzeti nagyság óráját. Számunkra ez a százéves évforduló örömre ugyan kevés okot ad, de alkalmat teremthet arra, hogy átgondoljuk: mi hogyan jutottunk el az 1918-as összeomlásig, és mit kezdtünk azóta azzal az örökséggel. Hogy hogyan lehet, hogy még 100 év múlva is akadnak, nem is kevesen, akik ugyanazt az összeomláshoz vezető utat hirdetik járhatónak. Az egyik illusztrált hetilap tudja, meri és teszi: öles szalagcímben hirdeti, hogy „Erdély örökre elveszett”. A tudós professzor – a hazai történettudomány baloldali narratívájának vezető alakja – mondta ki ezeket a rettenetes szavakat. Egyúttal a történelem, mint tudomány politikai értékelését is elvégzi: nemzeti mítoszok őrzése, letisztázása helyett azok lebontása kell, hogy legyen a cél. Büszkén vállalja, hogy a hazai történettudomány őszerinte ebben előbbre tart, mint a környező országoké. Csak valahogy a térképre nézni felejtett el közben. A nemzeti dekonstrukció és a nemzeti konstrukció közötti különbség ugyanis sok-sok tízezer négyzetkilométerben, és sok-sok millió tönkretett magyar ember sorsában mérhető. Az összefüggés persze nem egyenesen arányos: a nemzeti mítoszok túlfújása egy ponton túl kontraproduktív. Viszont annyi egészséges nemzeti identitás alapvető feltétele a közösen vallott történelem, a büszkén vállalt élményközösség. Ha ez nincs meg, a nemzeti mozgástér jelentősen leszűkül, ami bizony elég gyorsan az egyének szintjén is érezteti a hatását.