Nemrég „leleplező”, „mítoszromboló” cikk jelent meg a sajtóban arról, hogy a Trianon-emlékmű miért lenne úgymond történelemhamisító. Vegyük végig fontosabb állításait!

1. Azt a hamis képzetet kelti, hogy „a magyar etnikum lett volna domináns a Kárpát-medence minden szegletében a történelem folyamán”. Valóban, ezt keltené vagy szándékos csúsztatásról van szó? A magyar etnikum ugyan nem minden szegletben, de tényleg domináns volt a Kárpát-medencében több száz évig.

2. „A törzskönyvbizottság elkezdte patinás, régi, jól ismert és teljesen egyedi településnevek megváltoztatását, azaz magyarosítását is”. Az rendben van, hogy régi és jól ismert (mármint a helybeliek számára jól ismert), de hogy patinás és egyedi? Mondjuk Lopadea Veche tényleg egyedi volt? „Régi Lapád”, a magyarul Oláhlapád néven ismert település a török-tatár tömeggyilkosságok után létesült, és neve nem egyedi volt, hanem egy magyar településnév románra fordítása.

Egy évszázaddal ezelőtt a lezserül öltözött, a népek forradalomi egységesüléséről ábrándozó és a régi Magyarország bűneiről egymás között fecsegő Károlyi Mihály és Jászi Oszkár vezette budapesti küldöttség megérkezett Belgrádba az antant balkáni főparancsnokához. Szinte rögtön kiderült, hogy fordítva akarnak beülni a moziba. A hamis bűnvallomásra, Jászi akadémiai igényű nyilatkozatára a reálpolitika és a győztes gőgje felelt. A tehetetlenkedő Károlyi és Jászi fémjelezte új kurzus a határok védelméért semmit nem tett, sőt, azt többnyire egyenesen akadályozta. Másokkal szemben viszont, akik ellen akartak állni a beözönlő cseh és román csapatokkal szemben, hatékonyan lépett fel. Így történt, hogy 1918 október utolsó napjaiban és november elején eldőlt Magyarország sorsa. Sokféle elbeszélését ismerjük az eseményeknek. Az utolsó elhibázott, elárult júniusi Piave menti támadás történetét, amely megrendítette a császári és királyi hadsereget. Az olasz fronton megkötött november 3-i fegyverszüneti egyezményhez fűzött 24 órás csúszásról készült pótjegyzőkönyvet, amelyet az olasz fél cinikusan kihasznált és százezerszámra ejtette a foglyokat. A hátországban uralkodó állapotokat, a blokád és a tehetetlen adminisztráció okozta éhínséget. A magyar elit képtelenségét a politikai mozgósításra, és a baloldali ellenzék destrukcióját. De vajon hogyan látta mindezt egy szemtanú? Somogyváry Gyula, akit két és fél évtizeddel később először a Gestapo, majd utána az ÁVH hurcolt el, ekkoriban már bő három éve a fronton harcolt, főhadnagyként. Vajon hogyan írta meg ő a hazájukért aggódó frontharcosok élményeit? Gyula deák „És Mihály harcolt” című regényéből idézzük fel azokat a vészterhes napokat.

A történelmi tisztánlátás fontos eleme az erős nemzeti identitásnak és nem árt néha leporolni a régi történeteket; ugyanakkor nem kell hozzá túl erős paranoia, hogy a mítoszcáfolat mögött felfedezzük azt a szándékolatlan mellékhatást – vagy éppen sanda szándékot – amely a „kismagyar” létet a történelmi szükségszerűségnek, a közép-európai fejlődés logikus következményének mutatná be. Néhány vélekedést éppen ezért most itt is, az ellenkező irányból megközelítve mutatunk be.

- „A történelmi Magyarország felbomlása elkerülhetetlen volt”. Ilyesmit csak az állíthatna biztosan, akinek a predestináció és a szabad akarat közös megoldóképlete a kezében van, továbbá direkt vonallal rendelkezik a Teremtőhöz. Egyrészt nem, nem volt elkerülhetetlen, másrészt a kérdésfelvetés is rossz. Az igazi kérdés ugyanis az volt, hogy mi magyarok, hogyan tudtunk volna a legjobban kijönni egy vesztes világháború utáni helyzetből.

A posztmodern kor egyik tünete, hogy a pH-semleges agymosás következtében a közvélemény szemében a normális dolgok abnormálissá, az abnormálisak pedig normálissá vedlenek, illetve „nemesülnek”. Sok esetben így van ez történelmi személyek, események kapcsán is. Természetesen nem teljesen újszerű jelenségről van szó, hiszen lényegében erről szól az emlékezetpolitika: az egyes történeti tényekre újabb és újabb értelmezés-réteg rakódik (vagy rakódtatik) az évek során, mígnem az egykoron volt (személy, esemény) és az arról a ma emberének szemében-tudatában létező elválik egymástól, kialakul a „képzelt történelem”. Ez egyfelől persze lehet pozitív folyamat, mint például a nemzeti mítoszteremtés, a „kollektív én” önazonosságának megteremtése vagy megerősítése. Vagy ahogy e blog hasábjain Máthé Áron más kontextusban utalt rá, szerepet játszhat a nemzeti homogenitás kialakításában, amennyiben „a közös, fiktív leszármazás (rokonság) tudata (…) a közös mitológiát, a közös történelmi élmények közösségét jelenti”. Arany János Rege a csodaszarvasról c. eredetmondája vélelmezhetően nem tényhűen meséli el a hontalálás történetét – azonban jó olvasni és belegondolni abba, hogy igen, valami „anyagon túli” mégis összeköt minket itt a Kárpát-medencében.