Kézenfekvő felidézni a 2004-es magyarországi uniós népszavazási kampány egyik blőd plakátját: „Nyithatok cukrászdát Bécsben?” Beugorhatott a 2015-ös „menekült-menekítők”, vagyis a Soros-féle galaxis civil szervezeteinek lázas buzgalma, hogy a gonosz, barbár Magyarországról végre a Lajtán túlra cipelve a migránsokat, elhagyhassák ezt a földi siralomvölgyet. Odaát Bécsben már biztonságban vannak! És végül újra előkerült Lázár János videója Bécs egyik városrészéről, amelyet így jellemzett a baloldali média egyik tudósítója: „Az egyik legizgalmasabb negyedben, a Favoritenben olyan érzés fogott el minket, mintha egy etnikailag sokszínű, sürgő-forgó közel-keleti vagy kis-ázsiai városba csöppentünk volna.”

Nos, néhány kérdés felmerül az emberben. Az első rögtön az, hogy Bécset miért tiszteli a magyar ember? Azért, mert a császárváros nimbusza a XX. században megújult, a mi szocialista gulyáskommunizmusunkhoz képest a valódi jólét és bőség központja lett – vagy pedig azért, mert egy „izgalmas közel-keleti város”? Azután ott van az a kérdés is, hogy Magyarország vajon nem azért biztonságos ország-e, mert nem engedett be olyan népcsoportot a területére, amelynek a szokásai, hagyományai között szerepel a terror és az ezzel összefüggő halálkultusz?

Összesen 14 ember került bíróság elé, akik a vád szerint támogatást nyújtottak annak a két terroristának, akik mindössze 2 perc leforgása alatt 12 személyt gyilkoltak meg a Charlie Hebdo szerkesztőségében, illetve a velük kapcsolatban álló harmadik dzsihadistának, aki az elkövetkező két napban további 5 franciával végzett.  

A 2015 januári francia terrortámadás-sorozat kitörölhetetlen nyomot hagyott nem csak Franciaországban, de egész Európában, sőt, a teljes nyugati világban. Ma már furcsa visszaemlékezni arra, mekkora felháborodást váltott ki a mainstream sajtóban, amikor a terrortámadásokat követő megemlékező felvonulás után a magyar miniszterelnök a gazdasági bevándorlás káros hatásairól beszélt, majd az év novemberében a Politiconak nyilatkozva kimondta, hogy a bevándorlás és a terrorizmus között kapcsolat van. Az akkor szentségtörésnek számító kijelentéseket ma a kontinens lakói - kimondva, kimondatlanul - tényként kezelik. Orbán Viktor kiállása előtt az európai politikában a migráció, és az azzal összefüggő kulturális és biztonságpolitikai kérdések egyszerűen tabunak számítottak, amiről nem szabadott beszélni. Mára ezekben a kérdésekben részben sikerült lerombolni a liberális véleményfolyosó falait, de legalábbis kisebb lendülettel fasisztázzák és nácizzák le az embert, ha kiejti a száján az “illegális bevándorlás” kifejezést. 

A terrortámadásokkal összefüggésben van azonban egy másik tabu is, ami megdőlni látszik. Ez azonban nem a liberális véleménydiktatúra elleni lázadásból fakad, épp ellenkezőleg: a szélsőliberális politika közvetlen következménye.

További érdekesség, hogy mind e vélemények még a tetejében bizonyára helyesek is, hiszen még senki nem panaszkodott arra, hogy az ő véleménye bizony helytelen.

A valóság azonban ezzel szemben az, hogy helytálló véleményt alkotni bizony nehéz dolog. Számba kell venni a körülményeket, utána kell olvasni, meg kell hallgatni másokat, tekintettel kell lenni személyes vagy kollektív érdekeinkre, és így tovább. Macerás dolog ez. Sokan szeretnék elkerülni, ezért különböző módszereket dolgoznak ki a nehézségek elkerülésére. Ennek egyik, igencsak energiatakarékos módját követi a magyar ellenzék is. És nem ellenzéki specifikumként, hiszen már kormányon is így tettek. A módszer bemutatására lássunk egy példát.

Történt a minap, hogy az USA egy dróntámadással kivégezett egy Kászim Szulejmáni nevezetű alakot, aki tábornok lévén az iráni kormány embere volt. Az amerikai vélemény szerint az illető keze számos, vagy inkább számtalan merényletben benne volt, köztük a legutóbbiban is. Szerintük az illető terrorista volt és megérdemelte a halált. Az irániak szerint ez természetesen nem igaz, Szulejmáni ártatlan, mint a ma született bárány, mártír és hős, Amerika pedig maga a Sátán, aki fittyet hány a nemzetközi jogra, amelynek Irán a legelkötelezettebb híve. (Lásd például az amerikai követség diplomatáinak túszul ejtését.) Temetésén – már ami maradt belőle – százezrek vettek részt, és a helyi szokásoknak megfelelően több mint harminc embert agyon is tapostak. Túl ezen igencsak fogadkoznak, hogy bosszút állnak az USA-n.

Az eseményről értelmes, érvényes véleményt alkotni igen nehéz. Az egész térség mindig is egy tűzfészek volt, aztán Amerika beavatkozott, mire az oroszok is, majd szép sorban mindenki. Most aztán kiismerhetetlen háború folyik a milíciáknak nevezett rablóbandák, államok és egyáltalán mindenki között, akinek fegyvere van. És fegyvere amúgy mindenkinek van. Bellum omnium contra omnes. Hogy ebben a zűrzavarban aztán kinek van „igaza” – ha van egyáltalán valakinek –, az nehezen eldönthető.

Ha röviden össze akarnánk foglalni a 2015 januárjában – a párizsi Charlie Hebdo elleni terrortámadással – kezdődő liberális tagadás-láncolatot, az valahogy így festene:

A terrorizmus és a bevándorlás között nincs összefüggés.

A migráció egyébként is egy álprobléma.

Valójában Európa egyre biztonságosabb.

A migráció erkölcsileg jó, gazdaságilag hasznos, egyébként pedig feltartóztathatatlan.

A terrortámadásoknak csak egy nagyon kis hányadát követik el dzsihadisták.

Az Allah akbar! felkiáltás még nem jelenti azt, hogy iszlamista volt az elkövető. Elszigetelt, egyedi esetekről van szó, az elkövetők mentális betegek.

A terrorizmus a nagyvárosi élet része.

Valahol itt tartunk most. A tagadás eszköztára rendkívül sokszínű: az egyszerű hazugságokon át, a részigazságok, csúsztatások, a valóság elferdítése és a vágyvezérelt beszéd mind ide tartoznak.

Tavaly, amikor napvilágot látott az Europol 2016-os évre vonatkozó jelentése, a mainstream sajtó diadalittasan számolt be arról, hogy csökkent a terrortámadások száma Európában. Ne higgyetek a populisták riogatásának, Európa egyre biztonságosabb! – mondták. Ez a részigazság alkalmazásának tipikus esete: nemes egyszerűséggel eltekintettek attól az aprócska ténytől, hogy habár a támadások száma csökken, az áldozatok száma (egészen 2017-ig) drasztikusan nőtt.