Az ünnepek: bejegyzések a szürkén egyhangúan folyó időben. Először talán Gaius Julius Caesar – egyike azoknak, akik úgy hitték, dönthetnek bárki, mindenki sorsa felől, pedig csak ember volt ő is – jelölte meg az évnek ezt a napját fordulópontként. A természet – bárminek gondoljuk is – nem ismer kitüntetett pillanatokat és ijesztő, embertelen egyhangúsággal és közönnyel őrli az időt és a dolgokat. Mi, emberek, azonban folytonosan és természeti léptékkel mérve, nagyon gyorsan változunk.

Eleinte alig várjuk az évek teltét, úgy gyűjtjük őket, akár a kincseket. Minél hamarabb fel szeretnénk nőni, hogy önállóakká váljunk és megvalósítsuk sorsunkat, amely – meggyőződésünk szerint – nagy és jelentős tettekre hatalmaz föl bennünket. Gomolygó álmok és remények élnek bennünk, melyek beteljesedéséhez sürgetnénk az időt. Később – mondják – megbánjuk majd ezt, de mi nem törődünk velük, „mit tudják ők” gondoljuk és sietünk tovább, hisz oly közel a lehetőség.

Európa öregedő kontinens, ám a liberális médiumok címlapjukon a gyermekvállalás ellen ágálnak. A „haladó ember” már robotokkal szexszel, az Ipar 4.0 mintájára ez lesz majd a Szex 4.0. Barcelonában már működik is az első női androidokkal dolgozó bordélyház.

Aki a szülőképes korosztályból nem akarja magát rögtön a robotok karjaiba vetni, azt “önszexre” bíztatják. A trendi nőknek az anyává válás optimális idejét nem a családalapítással és gyermekvállalással kéne eltölteni, hanem egyedül – sugallják. Az egyedül-lét egy állapot, a magányosság csupán egy érzés, amivel nem érdemes foglalkozni. Egyébként is, az egyetem után nem a családalapítás, hanem a karrierépítés és az önmegvalósítás a sikk. Azt, hogy ezt a kettőt miként lehetne összeegyeztetni, azt a halálkultusz társdalmaiban nem a címlapon tárgyalják.

Terjed a halálkultusz.

Az amerikai Women and Hollywood nevű szervezet tudniillik - kb. tizenhatezer aláírással fűszerezve - tiltakozott a korszakos európai filmszínész Arany Pálmája ellen, amivel épp most akarják kitüntetni Cannes-ban. Delon „rasszista, homofób és nőgyűlölő” üzenik Hollywoodból ellentmondást nem tűrően Európának, noha – kiváltképp ez utóbbit – azért kissé részletesebben illett volna okadatolniuk.

Annak idején nem ő, hanem Jean-Paul Belmondo volt a kedvenc francia sztárszínészem, ez ízlés dolga persze, meg aztán magánügy. Tény viszont, hogy Belmondo művész-polgári famíliából érkezik a film világába, mégis ő lesz a népi vagány modern prototípusa, szemben a nála jóval alacsonyabb társadalmi státusú környezetből jött Delonnal, aki ennek ellenére a nemeseket, arisztokratákat is vérfagyasztó hitelességgel alakítja később. (Ennyit a szociológiai determinációkról…)

Született ellenségek, harsogta róluk a korabeli média, pedig nem voltak azok. Igaz, Delon, a díszhím, fénykorában szinte minden női partnerénél szebb volt (na, Claudia Cardinalénál, Virna Lisinél persze nem), s lehet, hogy ez némiképp irritálta a nőket. A lazán csúf, mégis elementárisan férfias Belmondo viszont nélkülözött minden nőies vonást, mellette minden hölgy gyönyörűnek érezhette magát. Ám öregedvén Delon lassan aztán hozzá csúnyult Belmondóhoz, eltűnt a pofielőny. Már csak a tehetség számított, amiből mindketten nagykanállal részesültek. Marcello Mastroiannival, a szintén szupertehetséges olasz szépfiúval, a melankolikus, „vonakodó latin szeretővel” együtt ők voltak a 60-70-es évek férfi-idoljai, kiegészítve még az intellektuálisabb Jean-Louis Trintignan-al, keletebbről pedig Zbigniew Cybulskival, s talán Daniel Olbryschki-vel. ( Amerikában James Dean ekkor már halott, utódai még csak készülődnek.)

Az ügyet – bár már van jogerős bírósági ítélet is – számtalan tisztázatlan és megválaszolatlan kérdés övezi. Nem tudjuk, ezek tisztázódnak-e valaha, és kiderítésük nem igazán a sajtó feladata, lévén eszközei sincsenek hozzá. Az alapvető kérdés azonban nem is ez, hanem az, hogy ki/mi hozta létre az akkori közhangulatot, melyben bárki úgy érezhette: erőszakkal kell a problémát megoldani. Miután – Hegel szerint – a dolog története maga a dolog, emlékezzünk egy kicsit.

A rendszerváltozás előtt a közvélemény többé-kevésbé közömbös volt a cigánysággal kapcsolatban. Voltak előítéletek, voltak lesújtó vélemények, ám a cigányok dolgoztak, hiszen az kötelező volt, a gyerekeik iskolába járta, mert az is kötelező volt, mi több, szakmákat tanultak. Úgy tűnt, néhány generáció múltán az asszimiláció eltünteti, vagy legalábbis minimálisra csökkenti a különbséget. Nem így lett.