Valószínűleg mindenki ismeri az oligarchia vastörvényéről szóló szociológiai tételt – ha máshonnan nem is, a Wikipediáról. De most nem az oligarchiáról érdemes beszélnünk (az is megér egy misét), hanem az elit és nép problémájáról. A demokratikus politika legfőbb és végső kérdése ugyanis az, hogy létezhet-e valódi elit a nép „mellett” vagy „fölött”, a demokrácia megengedi-e az aristoi létezését, és fordítva: bármely elit tud-e demokratikus lenni, akként működni, és főleg figyelni a „nép” problémáira.

A magyar választók elsősorban a nyugalmat és a kompetenciát preferálják. Ez volt a Fidesz kormány sikerének a kulcsa 2010 után. Nyugodtnak tűnt a szocialista kormányok kapkodása, és kompetensnek a félresikerült reformelképzelések után. Jó érzékkel vette észre ezt a tényt a Jobbik vezetése is. Bár az úgynevezett „cukiságkampány” eleinte parodisztikusnak hatott, jól jelezte a kommunikációs fordulópontot. Azóta a Jobbik „nyugodt erőként” próbálja magát aposztrofálni, saját bevallásuk szerint is elindultak a „néppártosodás” útján. Megszerezni az első egyéni országgyűlési mandátumot valóban eredmény, de a Jobbik feletti „üvegplafon” (ahogy Török Gábor és Vona Gábor egyaránt nevezte) valójában párton belül van.

Ahogyan a jobboldali szavazatok összesített száma valamennyivel már Veszprémben is meghaladta a „baloldali” jelöltre adott voksmennyiséget, Tapolcán ez a különbség sokkal látványosabb lett. Ki tudja, a Fidesznek Kész Zoltán, avagy Rig Lajos győzelme fáj-e jobban, de Tapolca után az MSZP már a veszprémi eredménynek sem örülhet igazán.