Máthé Áron
Máthé Áron történész

Felszabadulás? Becsület Napja?

Manapság különösen divatos értelmiségi körökben az olyan vélemény hangoztatása, amely az elegáns, vagy éppen racionális, netalán emelkedett, már-már spirituális kívülállóságot hangsúlyozza.

Mindezt persze legtöbbször trendi, de leginkább kritikai stílusban. „De ő nem olyan, ő mindenkit anyáz!” – vagy éppen fordítva: „Most aztán konzervatívok és liberálisok és baloldaliak is hülyézhetnek egyszerre”. Ennek a faramuci, néha pedig káros mivoltáról kár lenne most hosszan értekezni, viszont vannak olyan helyzetek, amikor látszólag ebbe a helyzetbe kerül az, aki a véleményét leírja, pedig bizony egész másról van szó.

Itt van ez a február 11-e (vagy 12-e, esetleg 13-a), amikor a végéhez érkezett Budapest ostroma. Régebben „Becsület Napi” megemlékezést szerveztek az össz-európai szkinhed egyletek, amit vígan fotózhatott az össz-európai sajtó hátborzongatásban utazó része, a baloldali kormányok meg dörzsölhették a kezüket, krokodilkönnyeket morzsolgatva a fasizmus terjedése feletti szomorúságban, sanda módon a magyar népre kenve a felelősséget. Manapság a bőrfejűek eltűntek, teljesen átlagosnak tűnő figurák tartanak kitörési emléktúrákat. A másik oldalon az antifasiszták meg kellemes sóhajtozás közepette koszorúzhattak- és koszorúzhatnak, a szovjet „felszabadítókra” emlékezve, miközben valójában továbbra is ránk, magyarokra mutogatnak.

(A romokban heverő Lánchíd. Kép forrása: itt.)


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Ellenállók és tettesek

November 4-e nemzeti gyásznap. Két levert forradalmunk és szabadságharcunk végpontjának emléknapjai szinte egy hónap különbséggel következnek egymás után ősszel: október 6. és november 4.

Mind a két nap egy-egy véres megtorlási hullám szimbóluma lett. Annyi hasonlóság felfedezhető, hogy mind a két megtorlási hullám mellett passzív ellenállási mozgalom bontakozott ki. Természetesen különbség is volt: a Szovjetunió „nagyobb” hatalom volt, és erkölcstelenebb – kiforgatta az ember természetét – és ezért helyi kiszolgálói hatásosabban, könyörtelenebbül és kifejezetten alattomos, sunyi módon jártak el. Az 1956 utáni megtorlás fő adatai mára közismertek: 2500 halott, legalább 228 kivégzett, 26000 hosszabb-rövidebb börtönre ítélt, 170 000 emigráns, és tönkretett életek számolatlan sokasága. Nem voltak válogatósak: a salgótarjáni sortűz száznál is több áldozatát például kifelé a „fasiszta provokáció” számlájára írták, miközben maguk között azon sajnálkoztak, hogy a „valódi” fasisztáknak, vagyis az „ellenforradalmároknak” volt annyi eszük, hogy nem mentek a sortűz színhelyére… A vagyoni kár – például a szovjet nehéztüzérség hathatós közreműködésével szétlőtt főváros – mellett a nem vagyoni kár szinte felmérhetetlen. Az ország gazdaságilag tartósan torz menedzselésével, Kádár szavaival a „hoci-nesze, kis pénz, kis munka” szemlélet bevezetésével, a fusizásba, géemkázásba hajszolt társadalom kiuzsorázásával kommunista utópia nem épülhetett. Nemcsak azért, mivel az egy tagadásra épülő gondolat nemlétező terméke mindössze, hanem azért sem, mert a valóság mindig megcsúfolja azokat, akik erőszakot akarnak tenni rajta. Így mindössze a jóléti társadalom- és a „kapitalizmus” torzképe jöhetett létre.


Máthé Áron
Máthé Áron történész

A „Nulla Év” kezdete

A második világháború 1945-ben ugyan véget ért, de az európai békére még több mint négy évtizedet kellett várnunk.

Európában 1945. május 7-én hajnalban a lassan teljesen felmorzsolt német erők vezetője, az elkötelezett náci Alfred Jodl tábornok aláírta Reimsben a feltétel nélküli fegyverletételt elrendelő okmányt. A szovjetek persze azonnal dühösen reklamáltak: egy nappal később Berlinben, Zsukov marsall főhadiszállásán is aláírtak egy azonos okmányt. Az éjfél körüli aláírás és a szovjet időeltolódás miatt már szimbolikusan is két részre osztotta a világot: a Nyugat május 8-án ünnepelte a háború végét, míg a Szovjetek és a keleti blokk május 9-én.


Máthé Áron
Máthé Áron történész

70 éve

A magyarországi szovjet rezsim már a szimbolikát tekintve is hazugságban fogant: valójában nem április 4-én értek véget a harcok, hanem április 12-én.

70 évvel ezelőtt Magyarországon már nagyjából elhallgattak a fegyverek. A nyugati határszegélyen a makacsul ellenálló németek még védekeztek. A szovjetek lényegében befejezték az ország meghódítását, és megkezdték a berendezkedést 46 évnyi, végül mégiscsak ideiglenesnek bizonyuló itt-tartózkodásukra. Visszatekintve, látható hogy már a szimbolikát tekintve is hazugságban fogant a magyarországi szovjet rezsim: nem április 4-én értek véget a harcok, hanem április 12-én, továbbá a hadműveletek nem „Battonyától Nemesmedvesig” folytatódtak, hanem a Kárpátok székelyföldi hágóitól Pinkamindszentig.