Máthé Áron
Máthé Áron történész

Polonia expressz

1919 őszén Magyarország rettenetes állapotban volt. A négy év háborúskodás után százezrek maradtak a csatatereken, százezrek nyomorodtak meg örökre és további százezrek még nem térhettek haza a hadifogságból.

A Károlyi-féle ámokfutás, utána a vörös terror, végül pedig a fehér különítmények tevékenysége keserű bosszúvágyat és félelmet hagyott maga után. Az idegen megszállók rémuralma elől már megindult az új, abszurd határokon túlra szakadtak menekült-áradata. Igen, rémuralom volt ez a javából: százezernyi magyar nőt erőszakoltak meg, ezreket sújtottak nyilvános botbüntetéssel, sokakat meggyilkoltak, és a szisztematikus rablás szinte az egész országot kifosztotta. A román megszállók egész gyárakat szállítottak el, hogy azután a leszerelt és elzabrált gépsorok ott rozsdásodjanak szét a Kárpátok déli lejtőin.

Ebben a helyzetben Magyarország, amely átélte azt, hogy mit jelent a kommunizmus tapasztalata, felkelt a földről, hogy segítséget nyújtson a régi barátnak, az életéért küzdő Lengyelországnak. A lengyelek ugyanis hadba szálltak ősi területeikért Szovjet-Oroszországgal – csak éppen elfelejtkeztek arról, hogy az ukrán parasztok többsége inkább húzott az önmagát „népinek” hazudó keleti szláv hatalomhoz, a bolsevik Moszkvához, mint a lengyel „urakhoz”. Már csak azért is, mert előtte Lwów (Lviv / Lemberg / Ilyvó) városáért véres harc folyt lengyelek és ukránok között, amely az előbbiek javára dőlt el. A meghasonlott ukránok egy része úgy látta, hogy mégis jobb a lengyellel tartani, mint a kommunista Oroszországba beolvadni. A zavaros helyzetben a lengyel politikai elit is megosztottá vált, ráadásul az első világháború nagy győztesei, a nyugati hatalmak nem kedvelték az önálló lengyel döntéseket.

"Segítsetek, testvérek!" - Lengyel háborús plakát.


Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

Veszélyes szavak

Beszédet mondott a minap Angela Merkel – a Bundesmutti – a német parlamentben. Ez önmagában is felkeltette a figyelmet, hiszen az utóbbi időben eléggé keveset szerepelt nyilvánosan, azok is inkább csak protokoll események voltak.

Különösen furcsa volt e némaság akkor, mikor a német belpolitika igencsak ingataggá vált. Most azonban megszólalt és ki is fejtette sajátos véleményét a szólásszabadságról. Ezt taglalnánk alább.

A valaha volt Szovjetunió alkotmánya mindenféle, akkoriban ismert emberi jogot és nemes eszmét tartalmazott, a nemek közötti egyenlőségtől a szólás- és gondolatszabadságig. (Azóta az „emberi jogok” száma jócskán megnőtt, de ez most mellékes; mindent ők sem láthattak előre.) Annyira haladó és liberális volt e nagyszerű alkotmány, hogy a balos, nyugati értelmiség párás szemmel olvasgatta esti mese helyett. Mondjuk persze az ő lelkesedésük értékéből sokat levont az a tény, hogy jó részüket már abba az időben a KGB fizette. Volt azonban egy bökkenő.

A büntető törvénykönyvben ugyanis az szerepelt, hogy aki a dolgozó nép érdekei ellen tesz, mondd, vagy akár csak gondol valamit, azt a bűncselekmény súlyától függően kivégzik, esetleg 10-20-30 évre a gulágra deportálják. Azt pedig, hogy mi a dolgozó nép érdeke és mi az, ami ennek ellentmond, azt természetesen a párt, illetve súlyosabb esetben maga Sztálin elvtárs mondta meg. Így aztán akire a párt rámutatott, annak bizony nagyon szomorú sors jutott. A kulcs az volt, hogy a dolgozó nép érdeke közelebbről nem meghatározható fogalom, ezért bármi, vagy annak az ellenkezője bűncselekménnyé válhatott, a pártot megtestesítő rablógyilkosok aktuális érdekei szerint.


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Sötétség délben

„Ott hevernek, s mintha élnének” (Tadeusz Borowski)

A XX. századdal az a baj, hogy az összeesküvés-elméletekről rendre kiderült, hogy igazak. Április 13-a a katyni áldozatok emléknapja.
1940 kora tavaszán a katyni erdő mélyén fekvő Kecske-hegy környékének csendjét teherautózúgás, kutyaugatás, bulldózerek hörgése és lövések zaja verte fel. Egyébként igazi, Isten háta mögötti hely volt, és nem is valami túl vidám; a kelet-európai erdős síkság méla szomorúsága alól a Kecske-hegy sem volt kivétel.
Ekkor azonban nem a szomorúság lett a jellemzője a hegynek-, sőt dombnak is alig nevezhető halomnak. A Kozelsk környéki erdők egyenesen az iszonyat színhelyévé váltak, a gonoszság, a bűn és a tömeges halál rettenetének központjává. A zárt teherautókon ideszállított lengyel tiszteket a szovjet őrök kiráncigálták a rabszállítókból, és dróttal hátrakötötték a kezüket, majd a gödrök szélére állították őket. A lengyelek elé borzasztó látvány tárult: néhány perccel korábban tarkónlőtt bajtársaik holttestei, mint a szardíniák hevertek, akkurátusan elrendezve, soronként egymásra pakolva. Hóhéraik közül néhányan lent sétálgattak a gödörben, bele-bele döfve bajonettjüket egy-egy megvonagló testbe. Másokat csak arréblökve igazgatták a sorokat. Azután újabb lövés dördült fent a gödör szélén, és újabb hulla zuhant a tömegsírba.


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Nu kak gyela, Alexandr Iszajevics? – 100 éve született Szolzsenyicin

1974. január 7-én a Szovjetunió legfelső vezető testülete, a kommunista párt Politikai Bizottsága komoly dilemma előtt állt.

Maga Brezsnyev elvtárs referált az ügyben: „Szolzsenyicin a legszentebbre támadt rá – Leninre, a mi szovjet társadalmi rendünkre, a szovjethatalomra, mindenre, ami drága nekünk. … Ez a huligánkodó elem, ez a Szolzsenyicin elszemtelenedett. Mindenre csak legyint, semmire sincs tekintettel.”

Ki volt az az ember, akinek az ügyével a Szovjetunió Kommunista Pártja legfelső vezetése több ülésen is foglalkozott? És leginkább, mivel idegesítette fel ennyire a kommunistákat?

Szolzsenyicin 1918. december 11-én született. Kozák családból származott, és alig kezdte meg felnőtt életét, amikor 1941-ben bevonult a hadseregbe. Végigharcolta a második világháborút, de 1944-ben letartóztatták, mert kritikai megjegyzésekkel illette Sztálint egyik barátjának írt levelében. Nyolc év kényszermunkára ítélték. Szolzsenyicin ekkor szerette meg a magyarokat, és több magyar barátja is lett, akikkel a GULAG lágereiben ismerkedett meg.