Pedig az uniót elég sokan hasonlították már az egykori Szovjet Birodalomhoz. A legnagyobb vihart eddig Jeremy Hunt, Theresa May korábbi brit kormányfő külügyminisztere kavarta, de hasonlította már a Foreign Policy publicistája is a kettőt egymáshoz. Sőt, maga Soros György sem volt rest azzal példálózni egy évvel ezelőtt, hogy az Európai Unió úgy fest, mint a Szovjetunió 1991-ben, vagyis az összeomlás előtt áll.

Nemrég egy volt magyar uniós biztos, Navracsics Tibor, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem honlapján összefoglalta, hogy miben különbözik az Európai Unió a Szovjetuniótól. Nos, tény, hogy vannak különbségek, és persze a legfontosabb, hogy nincsenek kivégzések politikai okokból. Igaz, ma bőven elég ellehetetleníteni, marginalizálni a kellemetlenkedőket - minek is végeznék ki? A legfontosabb különbség ezen kívül egyelőre a jólét, és a fogyasztáson alapuló közmegegyezés. Az is a biztos, hogy az Európai Unió egyelőre még nem „állam” – egyszerre több és kevesebb annál. És hogy önkéntes lett volna a belépés? Más választása a magyar politikának nem volt. Ráadásul az akkori – 2004-es – uniós projekt még nem ugyanaz volt, mint a mai. Szó sem volt például „adósságunióról”. Mégis, legalább egy népszavazás volt a tárgyban. Akik ma a polgári-nemzeti kormány felhatalmazását kritizálják azon az alapon, hogy hány választó akaratát képviseli, vajon az uniós népszavazás 38 százaléknyi igenjére mit mondanának?

A Károlyi-féle ámokfutás, utána a vörös terror, végül pedig a fehér különítmények tevékenysége keserű bosszúvágyat és félelmet hagyott maga után. Az idegen megszállók rémuralma elől már megindult az új, abszurd határokon túlra szakadtak menekült-áradata. Igen, rémuralom volt ez a javából: százezernyi magyar nőt erőszakoltak meg, ezreket sújtottak nyilvános botbüntetéssel, sokakat meggyilkoltak, és a szisztematikus rablás szinte az egész országot kifosztotta. A román megszállók egész gyárakat szállítottak el, hogy azután a leszerelt és elzabrált gépsorok ott rozsdásodjanak szét a Kárpátok déli lejtőin.

Ebben a helyzetben Magyarország, amely átélte azt, hogy mit jelent a kommunizmus tapasztalata, felkelt a földről, hogy segítséget nyújtson a régi barátnak, az életéért küzdő Lengyelországnak. A lengyelek ugyanis hadba szálltak ősi területeikért Szovjet-Oroszországgal – csak éppen elfelejtkeztek arról, hogy az ukrán parasztok többsége inkább húzott az önmagát „népinek” hazudó keleti szláv hatalomhoz, a bolsevik Moszkvához, mint a lengyel „urakhoz”. Már csak azért is, mert előtte Lwów (Lviv / Lemberg / Ilyvó) városáért véres harc folyt lengyelek és ukránok között, amely az előbbiek javára dőlt el. A meghasonlott ukránok egy része úgy látta, hogy mégis jobb a lengyellel tartani, mint a kommunista Oroszországba beolvadni. A zavaros helyzetben a lengyel politikai elit is megosztottá vált, ráadásul az első világháború nagy győztesei, a nyugati hatalmak nem kedvelték az önálló lengyel döntéseket.

"Segítsetek, testvérek!" - Lengyel háborús plakát.

Különösen furcsa volt e némaság akkor, mikor a német belpolitika igencsak ingataggá vált. Most azonban megszólalt és ki is fejtette sajátos véleményét a szólásszabadságról. Ezt taglalnánk alább.

A valaha volt Szovjetunió alkotmánya mindenféle, akkoriban ismert emberi jogot és nemes eszmét tartalmazott, a nemek közötti egyenlőségtől a szólás- és gondolatszabadságig. (Azóta az „emberi jogok” száma jócskán megnőtt, de ez most mellékes; mindent ők sem láthattak előre.) Annyira haladó és liberális volt e nagyszerű alkotmány, hogy a balos, nyugati értelmiség párás szemmel olvasgatta esti mese helyett. Mondjuk persze az ő lelkesedésük értékéből sokat levont az a tény, hogy jó részüket már abba az időben a KGB fizette. Volt azonban egy bökkenő.

A büntető törvénykönyvben ugyanis az szerepelt, hogy aki a dolgozó nép érdekei ellen tesz, mondd, vagy akár csak gondol valamit, azt a bűncselekmény súlyától függően kivégzik, esetleg 10-20-30 évre a gulágra deportálják. Azt pedig, hogy mi a dolgozó nép érdeke és mi az, ami ennek ellentmond, azt természetesen a párt, illetve súlyosabb esetben maga Sztálin elvtárs mondta meg. Így aztán akire a párt rámutatott, annak bizony nagyon szomorú sors jutott. A kulcs az volt, hogy a dolgozó nép érdeke közelebbről nem meghatározható fogalom, ezért bármi, vagy annak az ellenkezője bűncselekménnyé válhatott, a pártot megtestesítő rablógyilkosok aktuális érdekei szerint.