Szeretjük elfelejteni, de a Balkán – mint évszázadok óta mindig – ma is egy puskaporos hordó, ahol népek, népcsoportok, vallások nyelvek csapnak össze, hol „békésen”, tehát csak a szavak szintjén, hol pedig erőszakkal, sőt fegyverrel.

A legutóbbi szerbiai eseményekkel kapcsolatban erős déjà vu érzés vehet erőt a külső megfigyelőn. Láttunk már ilyet. Láttuk már, hogy az utcai megmozdulások felölelik a politikai paletta teljes skáláját, összefog a szélsőjobb és a szélsőbal; kibékíthetetlen ideológiai ellenfelek verik szoros egyetértésben a rendőröket és mindannyian a hatalom, a kormány távozását követelik, anélkül hogy bármi támpontot adnának a hogyan tovább kérdésére. A járványügyi korlátozások bevezetése, minden bizonnyal, ürügy csupán.

Az is jól látható, hogy a felforgatás azokban az országokban talál követőkre, melyek – születésüktől fogva – instabilak. Azokban, melyeknek határai, nemzeti összetétele vitatott, történelme – és itt most az állam történetére gondolok – rövid és különböző nagyhatalmi tárgyalások révén jöttek létre. Ezek az országok a nemzetté válás kínjaival néznek szembe ez pedig igencsak hosszú, a történelmi tapasztalatok alapján több százéves feladat. A rendezetlen problémák, a hamu alatt parázsként izzó etnikai, vallási, nyelvi feszültségek megágyaznak a külső beavatkozás sikerének. Lehet a zavarosban halászni. A kétes helyzet lehetővé teszi a beavatkozásokat olyan külső erők részéről, melyeknek egyébként semmi köze az adott országhoz, viszont nagy élvezettel rabolnák ki, miközben még abszurd társadalmi kísérleteik terepévé is tennék.

Erőszakos kormányellenes tüntetés a szerb fővárosban.

(Alexander Van der Bellen, a Zöld párt politikusa és Norbert Hofer, az Osztrák Szabadságpárt jelöltje.) 

Galló Béla: Megkönnyebbült ostobaság

Egy kisvárosnyi levélszavazó mentette meg attól Ausztriát, hogy 1945 óta először a szélsőjobb jelöltje töltse be a legmagasabb közjogi méltóságot a mag-Európa egyik országában. Ha nincs az a harmincezer valahány borítékban lapuló voks, odaát most világtörténelmet írnak.   

Nem törtek át! – kiáltja euforikusan az európai baloldal, noha a megkönnyebbült ostobaságon kívül semmi oka sincs az eufóriára.

Igaz, a tiszteletre méltó zöld bácsi, van der Bellen célszalag győzelmével a legrosszabb osztrák forgatókönyv már tényleg nem következhet be. Nem a fölöttébb energikus Norbert Hofer lett az államfő, így aztán ki sem írhatja az előre hozott parlamenti választásokat, hogy a győzelmének lendületét kihasználva, pártja, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) még 2018 előtt learathassa a kormányra jutás dicsőségét. 

Szóval „nem törtek át”.

Még nem.

(Vona Gábor a Magyar Gárda megszüntetése elleni tüntetésen 2009-ben.) 

Sokakat váratlanul ért Vona Gábor bejelentése, hogy megvétózza a Jobbik három népszerű alelnökének – Apáti István, Novák Előd és Szávay István – újraválasztását a következő tisztújító kongresszuson. „Elindulhatnak, de nem lesznek alelnökök” – fogalmazott a pártelnök. A bejelentés hatására megindultak a találgatások arról, hogy vajon milyen indokok állhatnak a barátságtalan gesztus hátterében. Az ügy hamar „radikálisok kontra mérsékeltek” színezetet kapott, a pártelnök lépését sokan a Jobbikon belüli radikális irányzat képviselőivel szembeni leszámolásként értelmezték. 

(Heinz-Christian Strache pártelnök és Norbert Hofer, az FPÖ elnökjelöltje.)

Norbert Hofer, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) jelöltje, „kissé” rácáfolva az előzetes közvélemény-kutatásokra (nota bene, az ilyesmit szinte illik már bekalkulálni), jócskán megelőzte a zöldek emberét, Alexander der Bellen urat. Kettejük közt a múlt héten némi előnyt jósoltak der Bellen javára, ehhez képest Hofer több mint 13 százalékot vert rá, legalábbis így fest a helyzet a hétfő esti szavazat-összesítés előtt. 13 százalék mindenképp tetemes különbség, fölöttébb messze van a hibahatártól, kíváncsian várjuk hát az osztrák kutatók szakmai magyarázkodásait.