1849 őszén a magyarok személyes ügyként siratták a szabadságharc leverését. A pártviszályoktól, egyéni ambícióktól, és főként a közel-külföld, vagyis Bécs lenéző elnyomásától szenvedő nemzet nagy pillanata volt az 1848 őszén kezdődő szabadságharc.

Nyugodtan lehetünk pongyolák, és mondhatjuk: össznépi vállalkozás volt. Ugyanis a Pozsonyban ülésező utolsó reformkori országgyűlés 1848. március 18-án (három nappal a Pest-Budai forradalom után) felmentette úrbéres szolgáltatásai alól a jobbágyságot, és a volt jobbágy tulajdonába adta az úrbéresként és úrbérpótló szerződés alapján birtokolt földbirtok-állományt, vagyis a jobbágytelkeket. A földbirtokosok kárpótlását az államkincstár terhére rendelték el. Ezzel még az április törvények előtt sikerült a nemzeti mozgalomnak komoly tömegbázist szerveznie.

És másfél évvel később, úgy tűnt, hogy hiábavaló volt ez a nagy erőfeszítés. A nemzeti és népi felemelkedés útja elzáródott, a közös harc rossz véget ért. A Habsburg-rezsim a tizenhárom vértanú kivégzésével azonban öngólt lőtt. Rövidlátásuk sikeresen sűrítette egy pontba a magyar tragédiát és emelte szinte bibliai magasságokba. „Őt [Damjanichot] miután Vécsey gróf is követte, a borzasztó spectaculum megszűnt, vagyis inkább csak most tűnt fel egy borzasztó, szívet repesztő látomány.  Kilenc oszlopon, kilenc tábornok, velők annyi család öröme örökre eltemetve." – írta az aradi ferences kolostor naplójába a rendház szerzetes főnöke, aki a tábornokokat utolsó útjukra kísérte.

Ez volt a 19. század magyar Golgotája.

Mindig fájdalmasan dicső név:

Magyar, új fény ragyog ma rád,

Megint nagy népek millióit

Véded, megvédve a hazát!

Új barbároknak óceánja

Bús, lomha árral ostromol

S te állsz vérezve és dacolva,

Mint élő Szabadság-szobor!

Juhász Gyula 1914-ben írott verse bár egészen más történelmi helyzetben – az első világháborúban – íródott, valahogy mégis kísértetiesen emlékeztet valamennyi szabadságküzdelmünkre.

Mi, magyarok hajlamosak vagyunk lekicsinyelni szabadságharcainkat. Hiszen, ami 1848. március 15-én kezdődött, az látszólag 1849. augusztusában be is fejeződött. Alig másfél év. Ugyanezt szoktuk mondani 1956-ról: két dicsőséges hét, megfeledkezve a fegyveres küzdelem további heteiről és a passzív ellenállás hónapjairól.

(Kép forrása: itt.)

A kommunizmus valósága szürke volt, és általában bosszantó. Ráadásul a kezdetek kifejezetten szörnyűek voltak. Németh László 1943-ban Szárszón még abban reménykedett: „Ha a magyar nép természete s nem mások mögéje bújt bosszúja érvényesül: bízom benne, hogy most sem kell az új Magyarországnak vérben keresztelkednie. Csak ne higgyék olvasmányaik alapján egyesek, hogy anélkül nincs is megkeresztelve.”. Tévedett. Az 1944/45-től 1989-ig tartó időszak vérfürdővel kezdődött a magyarok számára.

Elcsépelt közhely az a történelmi igazság, amely szerint a modern Magyarország alapjait 1848-49-ben, a forradalom és a szabadságharc idején tették le.

Mai cinikus, de legalábbis ironizáló, mindent elpoénkodó világunkban nehéz látni és láttatni azt a lelkesedést, amely egy egész nemzedéket lendített át a katonai vereség utáni csalódáson és a megtorlás évtizedein. Hogy is írta Jókai? „Talán álmodtuk mindezt? Bizony csak úgy álmodtuk mindezt.”.