A közösségi oldalak cenzúrája, a politikai ellenfelek jogi vegzálása, a politikai korrektségbe csomagolt véleményterror megtették hatásukat. A válaszoló németek háromnegyede nem mer nyilvánosan politizálni.

Amikor a rendszerváltó országok polgárait harminc éve a demokráciáról kérdezték, a többpártrendszer és szabad választások után rögtön a véleményszabadság jutott eszükbe. Ez a jog az amerikai alkotmányban is kiemelt helyen szerepel, nem véletlenül büszkék rá Donald Trump országában.

A vén kontinensen azonban más módi járja. Amióta Angela Merkel és a Facebook ura, Mark Zuckerberg egy New York-i találkozóján véletlenül bekapcsolva maradt egy mikrofon, pontosan tudhatjuk, hogy a kancellárnak nem tetszik a közösségi oldal „ellenőrizetlensége”. Berlin hozott is egy törvényt, ami akár 50 millió euró büntetéssel is sújtja a nagy elérésű közösségi oldalak üzemeltetőit, ha azok „gyűlöletbeszédnek” adnak teret. Ennek fogalmát persze a mainstream határozza meg, például a Soros György és mások által bőkezűen finanszírozott Correctiv.

Dolgoznak rajta.

Aki a blogomat olvassa, annak fölösleges elmesélni, hiszen úgyis emlékszik rá, mekkora össztüzet kapott Orbán azért az eretnek gondolatért, hogy a liberális demokrácián kívül is létezik élet, demokrácia, sőt, ott létezik csak igazán. A liberális véleményformálók Navarone összes ágyújaként zúdítottak össztüzet a magyar miniszterelnökre. Volt itt minden: megbélyegzés, kiátkozás, elszigetelési kísérlet, gúnyolódás, lényegében majdnem minden, ami általában csak ószövetségi prófétáknak az osztályrésze. Amikor Orbán az ellene és Magyarország ellen irányuló liberális gyűlöletről beszélt, még visszafogott is volt, hogy nem tette hozzá: néha gyilkos indulatok törtek felszínre.

Hogy mi az oka ennek a gyűlöletnek, arra a szónok adott egy filozófiai megalapozottságú választ. Van azonban egy prózaibb magyarázat is.

1989 a csodák éve volt. Amit emberfia nem akart volna még az év elején elhinni, legfeljebb reménykedett benne, az valóra vált. A gátszakadást kétségtelenül Pozsgay Imre interjúja jelentette, amelyben 1956-ról végre letörte a hazugság falait. 33 évvel azelőtt Kádár még diadalittasan járhatott a május elsejére összeterelt, kényszeredett budapesti munkások és a bosszúra éhes, örömittas párttagok között. És ’89-ben át kellett élnie, már zavaros, széteső tudattal, hogy hazugságra épített egész rendszere szétmállik. Még a ’89-es újratemetés előtt egy évvel is kizártnak minősítette Nagy Imre rehabilitálását a BBC-nek adott interjújában, „mert ő föladta a hatalmat, ami Magyarországon volt” – vagyis a kommunista diktatúrát. Grósz Károly ugyanezt erősítette meg amerikai magyar emigránsoknak: „1956-os magatartásáért Nagy Imrét a magyar kormány nem rehabilitálja.”. Igaz, ő már arról beszélt, hogy kegyeleti okokból lehetséges lesz az újratemetés.

Csakhogy a kommunista diktatúrában nincs kegyelet. Kegyetlenség van, vagy nincs semmi. Kádárék 1958-ban egy önmagával meghasonlott, pártjával szembeforduló, a kommunizmust meg nem tagadó, de a nemzeti függetlenséget első helyre tevő politikusból – Nagy Imréből – csináltak mártírt. Ha Nagy Imre él, akkor Kádár nincs biztonságban. Ha Nagy Imre-kormány volt a törvényes, „akkor Önök nagyon jól tudják, hogy ez mit jelent mindazok számára, akiknek a mostani és az akkori kormány legalitása fontos” – mondta Kádár utolsó beszédében. Mártírt csináltak tehát korábbi elvtársukból, aki vállalta is a vértanúságot – nem kért kegyelmet. És hiába temették arccal lefelé, összedrótozva, álnéven, hiába vitték ide-oda a holttestet. Kiderült, hogy nemcsak mártírt, de gólemet is csináltak. És a gólem kijött a föld alól, és puszta súlyával szétnyomta a vonalas elvtársakat.

1633. június 22-én, majd négyszáz évvel ezelőtt, az Inkvizíció bírósága Rómában ítéletet hirdetett egy bizonyos Galileo Galilei ügyében. Az illető alapvető bűne az ún. „heliocentrikus” világkép tanítása volt, mely szerint a Föld a nap körül kering. Ezt ő Kepler nyomán hirdette, de maga is végzett kísérleteket, melyek – szerinte – ezt a nézetet igazolták. Az ítélet eltiltotta a további „tévtanok” terjesztésétől és hátralévő életét házi őrizetben töltötte. (A dolog valójában sokkal bonyolultabb és Galilei szerepe is jóval vitathatóbb, de ez most mellékes. Így tanítják és kész.) Galilei a felvilágosodás hőse lett. A későbbiekben a nyugati világot meghódító szekuláris és liberális gondolkodás a tudományos szabadság hőseként tekintett rá. Annak igazolásaképpen, hogy bármilyen ideologikus beavatkozás a tudomány ügyeibe káros és veszélyes, mert hátráltatja a tudomány haladását. Galilei peréből a tudomány szabadságának tantétele lett, gondoljunk csak az MTA, vagy a CEU ügyében hangoztatott álláspontokra, melyek a „tudomány szabadságát” féltették és féltik óriási hangerővel.