Amikor a Jobbik még oligarcházott.

Deus ex machina - így hívják a színházban a rendezői beavatkozást, amellyel egy történet váratlan fordulatot kap. Ilyen volt a magyar belpolitikában Simicska Ádám, majd édesapja, Simicska Lajos bejelentkezése, amellyel a baloldali össze-nem-fogásról ismét a Jobbikra terelték az érdeklődést.

(Simicska Lajos. Kép forrása: itt.)

Közhely, hogy a politikát elsősorban az érdekek mozgatják. Ez eddig rendben is lenne. A teljes elvtelenség azonban – amikor egy politikus vagy párt rövid idő alatt 180 fokos fordulatot vesz – aláássa az adott politikai szereplő hitelességét.

„Orbán és a mai magyar jobboldal szempontjából azonban döntő »a« pénteki események (utó)kezelése. Ennek módja ma nem tudott és nem is látható.” - írtam a blogfelületre pár héttel korábban. A helyzet az újabb Simicska-interjú után sem tisztább még akkor sem, ha azóta alapos tisztázó írás is megjelent annak kapcsán, hogy tulajdonképpen kevés újdonság értéke volt az újabb megszólalásának.

A Kádár-rendszer talán egyik legvisszataszítóbb vonása a társadalom manipulálása volt. Az, hogy különböző módszerekkel mintegy be akarták vonni a lakosság minél szélesebb rétegeit a diktatúra fenntartásába. Piramisjáték volt ez a javából, hatalombirtoklásból és hatalomgyakorlásból nem juthatott egyenlően azoknak, akik beszálltak a játszmába. A 33 hosszú év alatt lassan már azt sem lehetett megkülönböztetni, hogy hol végződik a mindennapi élet és hol kezdődik a diktatúra. Tulajdonképpen ez volt a Kádár-rendszer nagy trükkje: aki nincs ellenünk, az velünk van. De, mint általában a kommunista gyakorlatban az szokásos, átverés volt ez is a javából. Csakhogy ennek az átverésnek nagyon is valós következményei voltak, és ez öltött testet többek között az állambiztonság nyilvántartásaiban is. Ennek az emléke, amely teljesen félrevezető formában „ügynökkérdésként” jelent meg, a mai napig kísérti a magyar politikát.