Visszatekintve, nagyjából arról szólt a vita, hogy mennyiben megengedett a tudomány ügyeibe „kívülről” beleszólni. A kritikusok szerint semennyire, a tudománynak önigazgatónak kell lennie, mert akik kívülről kívánnak beleszólni azok „nem értenek hozzá” és mindenféle oda nem tartozó dolgokat visznek bele, mint a politikai meggyőződés, vagy a vallás. Ez – tapasztalatom szerint – roppant elterjedt vélekedés, még olyanok részéről is, akik többé-kevésbé egyetértenek a kormány politikájával.

Ha az okokat keressük, azt találjuk, hogy manapság valamiféle vallás-pótlékká vált a tudomány. Sokakra jellemző egyfajta tudomány-messianizmus, az a gondolat, hogy a tudomány fogja megoldani a problémákat, válaszolni fog az égető kérdésekre – csak ki kell várni e válaszokat. Hogy mindez miképpen fejlődött ki, vált elterjedté, az hosszú-hosszú és unalmas fejtegetéseket igényelne, melyektől itt és most eltekintenék. Akit mégis érdekel, annak javaslom Khun, Lakatos és Feyerabend urak munkásságának tanulmányozását. Helyette az önigazgató tudomány hívei számára álljon itt egy történet arról, miképpen is működnek a dolgok valójában ott, ahol tudomány éppen igazgatja önmagát.

Ebben a tekintetben hangzik el legtöbbször az a vád, hogy Magyarország nem-európai viselkedést mutat. Vagyis, lefordítva a valóság nyelvére: Magyarország nem volt hajlandó a német kancellárasszony elsőre rövidlátó (vagy inkább öngyilkos) és bugyután hurráoptimista „Wir schaffen das”-ja mögé beállni. A magyar kormány nem akarta azt a gyermeteg hülyeséget elhinni, miszerint a szír agysebészek és fizikusok gyalog menekültek át az egész Közel-Keleten, hogy Németországba jussanak. Sem azt a hülyeséget, hogy „menekülnek”, sem pedig azt, hogy Németországot a biztonság miatt célozták meg, és nem az életszínvonal miatt. Mint ahogyan azt is nehéz megenni, hogy valaki egy háborús övezetből, szétlőtt városok közül érkezve a lakásának az eladásából finanszírozta az utazását. Vagyis, a végtelenül ostobácska mese visszautasítása önmagában is a „szolidaritás” felmondása volt. És hogy kivel? Hát a német és az európai haladókkal, a liberális megmondó elittel és annak vezetőjével, a kancellárasszonnyal. Azután az is a „szolidaritás” felmondásának számított, hogy Magyarország nem hajlandó a migránsokat átvenni a migráció ellen semmit nem tevő Olaszországtól és Görögországtól. Sőt, nem csak, hogy semmit nem tettek, hanem az embercsempészek által 20 kilométernyire elszállított migránsokat (akik már ránézésre sem Szíriából, hanem Fekete-Afrikából jöttek) a hatóságok átvették és továbbtaxizták az 500 kilométernyire fekvő európai kikötőkbe. Az eredmény közismert: az európai embereket kiszorító no-go zónák felbukkanása, az európai emberek életét kioltó terroristák ámokfutása, az európai nőket erőszakoló migránsok szinte napi szintű felbukkanása, a szervezett bűnözés megerősödése.

Az egyik a teljesen megszokott, országok közötti konfliktus. A német egyesülés azt eredményezte, amit a korabeli aggodalmaskodók megjósoltak: Németország túl erős, és a XX. században már kétszer bemutatott hagyományosan pocsék politikai érzékkel meg is próbálja erejét érvényesíteni. Annyit azért tanult a történelemből, hogy a beteg Franciaországot a hóna alá kapja, és így csak az angolszászokkal kerül szembe. A német-francia tandem közös politikájának az elnevezése az „egységes Európa” vagy az Európai Egyesült Államok. A mediterrán országok – akiket igen barátságosan elneveztek PIGS államoknak – a 2008-as pénzügyi válság után úgy legyengültek, a pénzügyi és demográfiai válságok olyan folyamatos politikai gyengeséget eredményezetek, hogy nem jelentenek komoly akadályt a német-francia politikai akarat számára. Más a helyzet a vilmosi Mitteleuropa vagy a Harmadik Birodalom Lebensraum-országaival, amelyek egyrészt politikailag sokkal erősebbnek tűnnek, másrészt a német törekvésekkel szemben hagyományosan gyanakvóak. Természetesen Berlin és Párizs kölcsönösen megpróbálja a maga előnyére fordítani az együttműködést, de abban egyetértenek, hogy a rendet, stabilitást, az ehhez szükségesnek ítélt gazdasági növekedést fenn kell tartani a két magországban és a hozzájuk csatlakozókban. Mivel 1945 óta a nemzeti érdek kifejezést szégyenlősen ki nem ejtené senki Európában, e politikai törekvés fut az „egyesült Európa” néven, és senki sem hiszi komolyan, hogy Brüsszel lenne ennek a „központosító” törekvésnek a központja.  

Gyurcsány Ferenc az uniók nagy barátja. KISZ vezérként még a Szovjetunióért, miniszterelnökként a valutaunióért, ellenzéki politikusként az Európai Egyesült Államok uniójáért lelkesedett. Van azonban egy unió mind felett, egy uniók uniója, ami a szívéhez a legközelebb áll, ez a “demokratikus uniópárt”.

"Kell még valamit mondanom, Ildikó?"