Utoljára az ütötte meg a fülemet, hogy egyesek, a sajtószabadság lelkes hívei, azt állítják, hogy hazánkban most aztán végképp vége a sajtószabadságnak. Ennek bizonyítékaként különböző orgánumok megszűnését, illetve anyagi nehézségeit szokták felemlegetni. Az nem zavarja őket, hogy ezen véleményüket a legkülönbözőbb sajtótermékekben és televíziókban teszik közkinccsé, szabadon. Szerintük ugyanis meg kell különböztetni a véleményszabadságot a sajtószabadságtól. Ez roppant furcsa elgondolás, és ahhoz, hogy jól lássunk ebben a kérdésben (is) bizonyos fogalmi tisztázásokra lenne szükség. Erre teszünk kísérletet alább.

2017. május 18. ijesztő „momentum” a magyar médiatörténelemben, amelyre még soha a rendszerváltás óta nem volt példa. Egy fiatal politikai párt vezetője behatolt az Origo szerkesztőségébe, hogy fenyegető stílusban számon kérje az újságírókat a pártról és annak pénzügyeiről szóló cikk miatt. A pártemberek a szerkesztőségről, annak munkatársairól engedély nélkül felvételeket is készítettek.

A „demokratikus civil oldalról” persze képviseltették magukat az erisztika, azaz a hamis és félrevezető, azonban meggyőzőnek tűnő érvelés művészetének nagymesterei is, az Amnesty, a Helsinki Bizottság és a TASZ. A téma a megunhatatlan, azonban mára már brüsszeli szinten is kissé megfáradni látszó „magyar ügy” volt, sajtószabadságostul, civil- és menekültügyestől.

(Gyurcsány Ferenc a HírTV-ben.)