Minősíthetetlen viselkedésükkel közép-ázsiai hangulatot teremtettek az Országgyűlésben, és felrúgtak egy, a rendszerváltás óta tartó konszenzust. Megsértették a két legfőbb közjogi méltóságot, a köztársasági elnököt és házelnököt, és semmibe vették a legfőbb népképviseleti szerv tekintélyét. A sikertelenség és a kudarc a legrosszabbat hozza ki az ellenzékből: megint azok rombolnak, akik sose építenek.

Kontinensünk úgynevezett nyugati felén (ideértve az északi és a mediterrán térség országait is) a múlt század hatvanas-hetvenes éveitől megszilárduló pártrendszerek szinte mindenhol recsegnek-ropognak, megszűnőben van a döntően a középpártok váltógazdaságán alapuló szisztéma. Új, jobbára elitkritikus és elitellenes erők törnek előre, kiváltképp a radikális pártok megjelenése látványos. A dilemma mindenütt adott: a gyengülő bal- és jobbközép pártok vagy egymással fognak össze (a nagykoalíció persze semmire sem garancia), vagy paktumot kötnek egy, netán több radikális szereplővel (ami ugyancsak nem jelent politikai életbiztosítást). „Alternatíva” még a kisebbségi kormányzás, illetve a folytonos kormányválság, miként azt a közelmúlt és a jelen nem egy nyugati példája mutatja.

Minden radikalizmus és fundamentalizmus velejárója a „szektásodás”. Az adott fundamentalista csoport egy bizonyos igazság letéteményesének tekinti magát, az általuk hirdetett igazságot pedig az élet egyetlen megkérdőjelezhetetlen állításának vélik. Ezért mindig kialakul egy vita, ki ismeri jobban, ki képviseli hitelesebben a megkérdőjelezhetetlen igazságot és az abból levezetett elveket. Nem beszélve arról a nehézségről, hogy az adott igazságot a körülmények mentén értelmezni kell: nem lehet tehát pontosan tudni, ki értelmezhet helyesen és melyik értelmezés helyes.