Az, hogy a média nemigen tájékoztat már tárgyilagosan, hanem a háttérből irányító érdekcsoportok szájíze szerint emeli ki, vagy hagyja éppen homályban a háborús tényeket, csupán kiinduló pontja lehet egy valamire való doktori dolgozatnak. Afféle „kályha”, amitől elindulva még összetettebb konklúziókra juthatnak a jövő jeles politológusai.
Illusztrációként most csak egy Foreign Affairs cikkre hívnám fel becses figyelmüket. (Ukraine’s Best Chance. A Successfull Offensive Could End War With Russia. By Rajan Menon, April 12, 2023) Olvasásakor tartsuk szem előtt, hogy a Foreign Affairs nem csak egy a számos, külpolitikára és nemzetközi ügyekre szakosodott folyóirat közül, hanem a mindenkori amerikai külpolitika formálóira mindig hatást gyakorló, s azok véleményét mindig ki is fejező fontos periodika.
A szóban forgó írás nem rejti véka alá: a Nyugatnak Ukrajna már eddig is sokba kerül. Egy lehetséges győzelem után a költségek persze csak tovább növekedhetnek, kábé sok száz milliárd dolláros újjáépítési összeg kalkulálható, miközben az ukrán költségvetési hiány megközelíti a 40 milliárdot. (Arról nem szól az amerikai fáma, hogy az újjáépítésben serénykedő cégek profitvonzatai hogyan alakulhatnak majd, mindenesetre sajnálni azért olyan nagyon ne kezdjük őket.)
A Biblia szerzőjét nem ismerjük ugyan, nem tudjuk pellengére állítani őkelmét, pedig tűrhetetlen, hogy nem ismerte az LMBTQ-regulákat. Bizonyosan fehér lehetett az illető, innen dölyfös, rasszista szemlélete, kirekesztő hajlandósága. Az se mentség, hogy tudjuk, nem egy ember írta a Könyveket, sőt úgy még súlyosabb az ügy. Legalább az egyikük lehetett volna genderfluid.
Mi az, hogy a háromkirályok közül csupán az egyik szerecsen? Miért nem mind a három? Mit szól ehhez a BLM-movement? S miért nincs köztük nő, netán rendes transz nemű, avagy biológiai nemét „társadalmira” váltó személy? Folyton csak ezek a fehér, macsó, hetero férfiak, ezek a világszerte utált, domináns bajkeverők!
Persze akadnak azért üdítő kivételek.
Sokat beszéltünk 2010 előtt Gyurcsány Ferenc látványpékségéről, amelyben minden a kommunikációról szólt. Volt Száz lépés program, progresszív kormányfők csúcstalálkozója meg Amőba-klubhálózat. A propaganda akkor nagyon ment, csak a kormányzás akadozott. Abban az elvesztegetett nyolc évben előzött meg bennünket Szlovákia és ért utol “bezzeg” Románia.
A “haladók” mintha elfelejtették volna a kommunikáció főszabályát, miszerint csak valós döntéseket lehet kommunikálni. Fordítva ez olyan, mint levegőt ajándékpapírba csomagolni. Kívülről szép és színpompás, de ha kibontjuk, üres.
Ilyen a városháza nemrégen indított KI NE propagandakampánya is, ami engem az óvodás “Nem ér a nevem, káposzta a fejem!” mentőmondatra emlékeztet. Most a főváros vezetése is így tesz, menekül a felelősség elől, holott vezetnie kellene, működtetnie kellene a várost.
Tudom magánügy, hogy mit, mikor írok alá, vagy nem, de ezt az ügyet nagyon fontosnak kell tartanunk és magam is arra serkentek minden normális embert, hogy írja alá ő is.
Maga a „mesekönyv” és annak kiadása, terjesztése természetesen nem más, mint provokáció. Nem valószínű, hogy nálunk túl sokan vennék meg és ebből olvasgatnának a gyerekeknek az elalvás előtti meghitt pillanatokban, hogy aztán a kis lurkók homoszexuálisokról álmodjanak. Erre nálunk azért csak a legelvetemültebbek, vagy legelmebetegebbek képesek – őket egyébként megrontásért büntetni kéne. Az üzleti siker, minden bizonnyal, nem elégséges magyarázat a könyv kiadására. A provokáció pedig kettős célt szolgál.