Az este semmi jel sem utalt még erre, a barátnőm nem vett észre semmi változást, pedig nem az a típus, aki az ilyesmit csak úgy magába fojtja. Minden úgy ment, ahogyan régen, s én a jól megérdemelt, gyanútlanul mély álomba zuhantam - ez alatt történhetett a dolog. 

Ha már így alakult, akkor indulnék egy szépségversenyen, ez volt a második gondolatom. Miért is ne? Hiszen Hollandiában a minap történt már ilyen, sőt a kollegina el is nyerte a koronát (kapott is érte az udvarhölgyeitől egy-egy irigy puszit). S habár jómagam nem láttam az illetőt, frissen támadt női hiúságomban nagy merészen azt képzeltem, hogy alábbvaló azért én sem vagyok. Ha neki sikerülhetett, nekem miért ne sikerülhetne?

A 2019-es Európai Parlament-i voksolásokon világossá vált, hogy a „populista” szuverenisták előre törtek ugyan, de az erőviszonyok még mindig a megcsappanó mainstreamnek kedveznek. Utóbbiak hamar fel is fogták, addig kell cselekedniük, ameddig lehet, ki tudja, mit hoz a holnap. Persze, nem esküdtek össze, á, dehogy. Politikailag ennél ők sokkal „korrektebbek”. Csupán minden tagország megfelelő erőivel gondosan egyeztették az érdekeiket, a húrokat összehangolták, amitől aztán annak rendje-módja szerint be is következett a fokozódás.

Elszántságuk Joe Biden győzelmével most új lendületet kapott. Hiába bizonyosodott be (nem először), hogy az amerikai választási rendszer bizony elég pókhálós már (igazából személyi igazolvány se nagyon kell hozzá), az uniós főáram Bident – történt, ami történt – vastapssal ünnepelte. Helyre billenőben a transzatlanti neolib egység: összeforr, ami mindig is összetartozott. Brüsszel óceánon túli társuralkodója, George Soros hipp-hopp, máris megmondta, mi a teendő. Végtére lehet bárki itt az unió soros elnöke, attól még ő a Soros. Most nem spekulált, nem köntörfalazott, kiadta szépen a régi-új napiparancsot: mielőbb el kell bánni a nemzeti szuverenitásukat védő magyar és lengyel kormányokkal.

Az ellenzék bel- és külföldi tagozatai, illetve a nyugatosch értelmiség váltakozó intenzitással próbálja Orbán Viktort és a jelenlegi polgári rendszert kádárizmussal, kommunizmussal, sőt, akár neo-bolsevizmussal is vádolni. Mindeközben a régi, megbízható elvtársak fel-fel bukkannak a soraik között. Mindez persze nemcsak a régi kommunistákról szól. A közösségi oldalon feltűnt egy olyan állítás is, miszerint „most április 8-án lesz április 4-e”, vagyis a választás esetleges ellenzéki győzelmét a hazánk szovjetek általi „felszabadításához” hasonlították. A kétségtelenül kommunizmus-gyanús alapjövedelem belebegtetése és reklámozása szintén része a suttogó propagandának. Tölgyessy Péter nemrég megjelent terjedelmes és kanyaroktól sem mentes interjújában szintén nettó kommunizmusra hajazó részletekre bukkanhatunk: „az ellenzék szerint politikai igazságtételre van szükség, amikor (…) egyszerre csaknem minden állampolgári vágy kielégítésére lesz pénz (…). Egyszerűen el kell venni a jövedelmeket és javakat, továbbá a társadalmi pozíciókat a rosszaktól és oda kell adni az arra érdemeseknek, máris minden magyar boldogabban élhet – gondolják legalábbis az ellenzékiek.”.