Tán ezért szeretjük a történelmet is századokra tagolni. A naptár a csillagok járása, pontosabba a bolygó csillaga körüli keringésén alapul, tehát valami előre elrendelt kozmikus harmóniát tükröz, azt a harmóniát, melyet évezredekig a társadalom előképének tartottunk. A naptári századok azonban korántsem fedik le a szellemtörténet felosztását.

Szellemtörténeti szempontból a huszadik század a mai napig tart és ez a korszak nem 1900-ban, hanem valamikor az ’50-es években kezdődött és mai formáját ’68-ban nyerte el. Erre a folyamatosan velünk élő huszadik századra világít rá például a „populizmus” körül folyó vita. Mielőtt tovább mennénk tisztázni kell(ene), hogy valójában mi is az a populizmus?

Tipikusan huszadik századi dolog az, hogy egy ilyen gyakran használt fogalom tulajdonképpen tartalom nélküli; számtalan hasonló van. Semmiféle definíciója nincs, ahányan használják annyiféle dolgot gondolnak róla és ezek a dolgok jórészt ellentmondóak. Ahogyan elnézem, alapvetően a demagógiát értik alatta. Csakhogy a közgondolkodásban a demagógia a felelőtlen ígérgetést jelenti, ami egyáltalán nem azonos a populizmussal. (Ennek értelmében az újkor nagy, sikeres demagógjai mind baloldali indíttatásúak voltak. Igen, Hitler és Mussolini is.) A fogalmi bizonytalanságok ellenére egy biztos: a populista elmarasztaló jelző, bármit is jelentsen valójában.

Botka László és a DK között javában dúl a cicaharc. Az ígéretek ellenére sem sikerült március elejére tető alá hozni a nagy összefogást és a közös listát, ezért a balliberális térfél két “nagy” pártja saját B-tervén dolgozik, és felelőst keres. Leginkább a másik pártban.

Élvezetes dolog kettejük szócsatáját olvasni, az oda- és visszavágások sora kommunikációs szempontból — és talán akaratuk ellenére — e két pártra irányítja a figyelmet. Juhász Péterék füttyögése emellett csak egynapos hír, mehetnek még több sípot venni, ha látszani akarnak a hírversenyben.

Látszólag döntetlenre zárult a régi és a feltörekvő európai politikai elitek harcának vasárnapi ütközete: Ausztria az európai simabeszédűség képviselőjét választotta meg az elnökválasztás tragikomikus huzavona és halogatás után megismételt második fordulójában; az olasz választók ugyanakkor elutasították Matteo Renzi miniszterelnök alkotmányos reformtervét, melyre a régi európai elit által favorizált politikus a karrierjét tette fel. Egy ide, egy oda – gondolhatnánk. Az egyensúly azonban, mint a politikában oly gyakran, ezúttal is csalóka. Félnivalója pedig ma inkább a status quo erőinek van.

(Alexander Van der Bellen és Norbert Hofer választási plakátja.)

Párizs, Brüsszel, majd újra Párizs, Nizza, Würzburg, München, Reutlingen, Ansbach, Rouen – s ki tudja még hány város, míg e sorok eljutnak a Kedves Olvasó monitorjára. E településeket egy dolog köti össze: az elmúlt hónapokban nemrég érkezett migránsok vagy migrációs háttérrel rendelkező bevándorlók terrortámadásokat követtek el itt Európa szívében. Még inkább bizonyossá vált tehát, melyet a józan ésszel rendelkezők hónapok, de igazából évek óta mondanak: a migráció és a terrorizmus között összefüggés van, az elmúlt egy-másfél év özönvízszerű áradata pedig növelte a biztonsági kockázatokat.

(A mücheni terrortámadás helyszíne.)