Az amerikai Pew kutatóintézet friss felmérése szerint minél fiatalabb a megkérdezett, annál kevésbé gondolja úgy, hogy saját országa a legjobb a világon. Míg a 65 év felettiek körében például csupán 9% gondolkodik így, addig a 18 és 29 év közötti fiatalok 36%-a vallja azt, hogy „más országok jobbak az USA-nál”. Ezek azok a válaszadók, akik még az óvatos hazafiasságot („az USA egyike a legjobb országoknak”) is elutasítják.

A tendencia nem a véletlen műve. Az USA-ban régóta megfigyelhető a liberális túlsúly többek között a médiában és a kultúrában, de az utóbbi években felerősödött a nemzeti jelképek és történelem ellen folytatott hadjárat. Elég, ha eszünkbe jut, miként vált a sportpályákról indulva a nemzeti himnusszal szembeni tiszteletlenség a liberális lázadás divatos formájává. Vagy, hogy lassan alig marad történelmi személyiség, aki a politikai korrektség évszázadokkal később kitalált szűrőjén átjutva továbbra is igényt tarthat az utókor tiszteletére.

Alig egy hete Kínában jártam. Egészen elképesztő az a fejlődés, amit tapasztaltam a hat évvel ezelőtti utamhoz képest. Nem is elsősorban az infrastruktúrára gondolok, hanem a kínaiak mentalitásában bekövetkező változásra. Annyira lenyűgözött a pekingi repülőtér hangulata (és lekötöttek az otthoni feladataim), hogy mire visszaértem a mosdóból belföldi csatlakozásomhoz, két kapuval és egy prímszámmal arrébb ültem le. Így annak rendje és módja szerint lekéstem a járatom. Mert ki gondolná magyar fejjel, hogy Peking és az onnan repülővel két és fél órára lévő 17 milliós Csuncsing (Chonqing) között fél óránként közlekednek a repülők, sűrűbben mint a volánbusz Miskolc és ’Barcika között. Azt végképp nem gondoltam volna, hogy velem, a cseppel a tengerben, a homokkal a sivatagban, szóval velem majd annyira készségesek lesznek, hogy pótdíj megfizetése nélkül átfoglalják a jegyem az egyik esti járatra, miután töredelmesen még azt is bevallom, hogy önhibámból maradtam le a csatlakozásomról.