Galló Béla
Galló Béla politológus

Pénelopé se píszí

Hát igen, ha Noéminek lett volna GPS-e, mindig tudhatta volna, hol jár Tímár Mihály, amikor nincsen a Senki szigetén. S ha történetesen éppen ott időzik nála, akkor meg Tímea SMS-ezhetett volna Komáromból Kacsuka Imre főhadnagynak, hogy Mihály megint kódorog valahol, szabad a pálya, nyugodtan jöhetsz, epedve vár rád egy férjes asszony. Szerencsére „Az arany ember” nem erről szól.

Persze, hogy kinek miről szól, az ízlés dolga, s az ízlést semmi mással, kizárólag egy másik ízléssel lehet ellenpontozni.

Nekem például legfőképpen arról, vajon ki lehet-e szállni a korszerű mókuskerékből? Beteljesülhet-e Tímár Mihály magánutópiája, elmenekülhet-e valaki a saját, úgymond sikeres élete elől? Ráhibázhat-e a világnak egy olyan szegletére, ahol a számára igazán kedves életet élheti? Hiszen ha már a rendelkezésére álló világot nem tudja jobbá tenni, egy távoli, kies zugával talán megteheti.

És Jókai elmesél nekünk egy utópiát arról, hogy íme, ilyesmi lehetséges. Nem bal- vagy jobboldali utópiát duruzsol, emberoldalit. Természetes, hogy ehhez megfelelő emberek kellenek neki: mesés nők, mesés férfiak, kik a végén méltán nyerhetik el megérdemelt életjutalmukat.


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Nem blöff

Nem gondoltam volna, hogy 2020 legjobb filmjét Guy Ritchie fogja szállítani. Persze szeretem a Blöfföt, meg a Ravasz, az Agy meg a két füstölgő puskacsövet, de hát azok már húsz éves filmek. Ezért amikor beültem a moziba, féltem, hogy valami lejárt szavatosságú, átcímkézett árut kapok. De nem.

A film pörög, nevettet, de ami a leglényegesebb, kiváló konzervatív lecke a 2020-ra végképp elhülyült nyugati elitnek. Igen, olyan időket élünk, amikor egy Guy Ritchietől kapja meg a jobboldali ember a napi betevőt.


Galló Béla
Galló Béla politológus

Tombol a PC

Hosszasan magyarázza a cannes-i filmfesztivál igazgatója Alain Delon életműdíját, pedig nem kellene.

Az amerikai Women and Hollywood nevű szervezet tudniillik - kb. tizenhatezer aláírással fűszerezve - tiltakozott a korszakos európai filmszínész Arany Pálmája ellen, amivel épp most akarják kitüntetni Cannes-ban. Delon „rasszista, homofób és nőgyűlölő” üzenik Hollywoodból ellentmondást nem tűrően Európának, noha – kiváltképp ez utóbbit – azért kissé részletesebben illett volna okadatolniuk.

Annak idején nem ő, hanem Jean-Paul Belmondo volt a kedvenc francia sztárszínészem, ez ízlés dolga persze, meg aztán magánügy. Tény viszont, hogy Belmondo művész-polgári famíliából érkezik a film világába, mégis ő lesz a népi vagány modern prototípusa, szemben a nála jóval alacsonyabb társadalmi státusú környezetből jött Delonnal, aki ennek ellenére a nemeseket, arisztokratákat is vérfagyasztó hitelességgel alakítja később. (Ennyit a szociológiai determinációkról…)

Született ellenségek, harsogta róluk a korabeli média, pedig nem voltak azok. Igaz, Delon, a díszhím, fénykorában szinte minden női partnerénél szebb volt (na, Claudia Cardinalénál, Virna Lisinél persze nem), s lehet, hogy ez némiképp irritálta a nőket. A lazán csúf, mégis elementárisan férfias Belmondo viszont nélkülözött minden nőies vonást, mellette minden hölgy gyönyörűnek érezhette magát. Ám öregedvén Delon lassan aztán hozzá csúnyult Belmondóhoz, eltűnt a pofielőny. Már csak a tehetség számított, amiből mindketten nagykanállal részesültek. Marcello Mastroiannival, a szintén szupertehetséges olasz szépfiúval, a melankolikus, „vonakodó latin szeretővel” együtt ők voltak a 60-70-es évek férfi-idoljai, kiegészítve még az intellektuálisabb Jean-Louis Trintignan-al, keletebbről pedig Zbigniew Cybulskival, s talán Daniel Olbryschki-vel. ( Amerikában James Dean ekkor már halott, utódai még csak készülődnek.)