A film pörög, nevettet, de ami a leglényegesebb, kiváló konzervatív lecke a 2020-ra végképp elhülyült nyugati elitnek. Igen, olyan időket élünk, amikor egy Guy Ritchietől kapja meg a jobboldali ember a napi betevőt.

Az amerikai Women and Hollywood nevű szervezet tudniillik - kb. tizenhatezer aláírással fűszerezve - tiltakozott a korszakos európai filmszínész Arany Pálmája ellen, amivel épp most akarják kitüntetni Cannes-ban. Delon „rasszista, homofób és nőgyűlölő” üzenik Hollywoodból ellentmondást nem tűrően Európának, noha – kiváltképp ez utóbbit – azért kissé részletesebben illett volna okadatolniuk.

Annak idején nem ő, hanem Jean-Paul Belmondo volt a kedvenc francia sztárszínészem, ez ízlés dolga persze, meg aztán magánügy. Tény viszont, hogy Belmondo művész-polgári famíliából érkezik a film világába, mégis ő lesz a népi vagány modern prototípusa, szemben a nála jóval alacsonyabb társadalmi státusú környezetből jött Delonnal, aki ennek ellenére a nemeseket, arisztokratákat is vérfagyasztó hitelességgel alakítja később. (Ennyit a szociológiai determinációkról…)

Született ellenségek, harsogta róluk a korabeli média, pedig nem voltak azok. Igaz, Delon, a díszhím, fénykorában szinte minden női partnerénél szebb volt (na, Claudia Cardinalénál, Virna Lisinél persze nem), s lehet, hogy ez némiképp irritálta a nőket. A lazán csúf, mégis elementárisan férfias Belmondo viszont nélkülözött minden nőies vonást, mellette minden hölgy gyönyörűnek érezhette magát. Ám öregedvén Delon lassan aztán hozzá csúnyult Belmondóhoz, eltűnt a pofielőny. Már csak a tehetség számított, amiből mindketten nagykanállal részesültek. Marcello Mastroiannival, a szintén szupertehetséges olasz szépfiúval, a melankolikus, „vonakodó latin szeretővel” együtt ők voltak a 60-70-es évek férfi-idoljai, kiegészítve még az intellektuálisabb Jean-Louis Trintignan-al, keletebbről pedig Zbigniew Cybulskival, s talán Daniel Olbryschki-vel. ( Amerikában James Dean ekkor már halott, utódai még csak készülődnek.)