Mindjárt ott kezdődnek a gondok, vajon egyáltalán nőnek tartja-e magát a hölgy. Netán adja itt nekünk a csinoskát, miközben bensőleg már a kívánatos nem-váltásban gondolkodik. Manapság az ilyesmi alanyi döntés, az emberi „szabadságharc” része, lehet így, lehet úgy, tökéletesen függetlenül attól, mi van, illetve mi nincs a szabadságharcosok lába közt.

Mondom egy hölgynek, milyen jól néz ki, ő meg kikéri magának, hogy csinos nőnek nézzem, fölfoghatnám végre, nem minden a látszat! Felületesen szemlélve éppenséggel ő akár „she” is lehetne, de mi van akkor, ha benne igencsak ott ágaskodik már a „he”?

Vagy úgy, akkor visszakozom. Bocs. Férfinak nem bókolok.

Persze, hogy kinek miről szól, az ízlés dolga, s az ízlést semmi mással, kizárólag egy másik ízléssel lehet ellenpontozni.

Nekem például legfőképpen arról, vajon ki lehet-e szállni a korszerű mókuskerékből? Beteljesülhet-e Tímár Mihály magánutópiája, elmenekülhet-e valaki a saját, úgymond sikeres élete elől? Ráhibázhat-e a világnak egy olyan szegletére, ahol a számára igazán kedves életet élheti? Hiszen ha már a rendelkezésére álló világot nem tudja jobbá tenni, egy távoli, kies zugával talán megteheti.

És Jókai elmesél nekünk egy utópiát arról, hogy íme, ilyesmi lehetséges. Nem bal- vagy jobboldali utópiát duruzsol, emberoldalit. Természetes, hogy ehhez megfelelő emberek kellenek neki: mesés nők, mesés férfiak, kik a végén méltán nyerhetik el megérdemelt életjutalmukat.

A film pörög, nevettet, de ami a leglényegesebb, kiváló konzervatív lecke a 2020-ra végképp elhülyült nyugati elitnek. Igen, olyan időket élünk, amikor egy Guy Ritchietől kapja meg a jobboldali ember a napi betevőt.

Az amerikai Women and Hollywood nevű szervezet tudniillik - kb. tizenhatezer aláírással fűszerezve - tiltakozott a korszakos európai filmszínész Arany Pálmája ellen, amivel épp most akarják kitüntetni Cannes-ban. Delon „rasszista, homofób és nőgyűlölő” üzenik Hollywoodból ellentmondást nem tűrően Európának, noha – kiváltképp ez utóbbit – azért kissé részletesebben illett volna okadatolniuk.

Annak idején nem ő, hanem Jean-Paul Belmondo volt a kedvenc francia sztárszínészem, ez ízlés dolga persze, meg aztán magánügy. Tény viszont, hogy Belmondo művész-polgári famíliából érkezik a film világába, mégis ő lesz a népi vagány modern prototípusa, szemben a nála jóval alacsonyabb társadalmi státusú környezetből jött Delonnal, aki ennek ellenére a nemeseket, arisztokratákat is vérfagyasztó hitelességgel alakítja később. (Ennyit a szociológiai determinációkról…)

Született ellenségek, harsogta róluk a korabeli média, pedig nem voltak azok. Igaz, Delon, a díszhím, fénykorában szinte minden női partnerénél szebb volt (na, Claudia Cardinalénál, Virna Lisinél persze nem), s lehet, hogy ez némiképp irritálta a nőket. A lazán csúf, mégis elementárisan férfias Belmondo viszont nélkülözött minden nőies vonást, mellette minden hölgy gyönyörűnek érezhette magát. Ám öregedvén Delon lassan aztán hozzá csúnyult Belmondóhoz, eltűnt a pofielőny. Már csak a tehetség számított, amiből mindketten nagykanállal részesültek. Marcello Mastroiannival, a szintén szupertehetséges olasz szépfiúval, a melankolikus, „vonakodó latin szeretővel” együtt ők voltak a 60-70-es évek férfi-idoljai, kiegészítve még az intellektuálisabb Jean-Louis Trintignan-al, keletebbről pedig Zbigniew Cybulskival, s talán Daniel Olbryschki-vel. ( Amerikában James Dean ekkor már halott, utódai még csak készülődnek.)