A szomszédunkban háború dúl, Brüsszel elfuserált szankciós politikája előbb hiánygazdasággal, majd lassan hadigazdasággal fenyeget, amit többségünk csak szüleink és nagyszüleink elbeszéléseiből ismer. A magyar kormány idejekorán felismerte, hogy az eddigi recepteken változtatni kell. Ezért vezette be a kormány már tavaly az első árstopot, idén az extraprofitadót és húzta be az energiahordozók uniós szankcionálásánál a vészféket. Ezeknek az intézkedéseknek a hatása talán csak a télen lesz teljesen érthető, amikor az EU többi részéhez képest Magyarország ismét olyan kedvező helyzetbe kerül, mint idén koratavasszal, amikor mi a nyugati országokhoz képest hónapokkal korábban nyithattunk újra a koronavírus-leállás után.

A kormány tehát idejében váltott, a lehetőségekhez képest próbálja a háborús infláció és az EU-nak Oroszországnál sokkal jobban ártó szankciók negatív hatását tompítani. A baloldal viszont a negyedik kétharmad után is maradt a régi. A megújulásról szóló fogadkozásokat felváltotta a pénzért és pozíciókért dúló kenyérharc, az EP-mandátumokról Alaptörvény által tiltott tárgykörről szóló népszavazás. Már nem hallani a “Lemegyünk vidékre!” mantrát sem, legfeljebb a luxemburgi tv szerint “üres” Balatonig jutnak, hogy az “ezer forintos lángoson” szörnyülködjenek.

Megalapozatlan javaslatokkal jönnek.

Az MSZP-s politikus nemes egyszerűséggel lepatkányozta a nagyobbik kormánypárt szavazóit. Az, hogy egy szocialista politikus gyalázkodó hangnemben beszél a magyarokról, szomorú ugyan, de nem meglepő. Az MSZP-ben bevett szokás Magyarországot, és a magyar embereket válogatott módon sértegetni. Persze ettől még Bangóné kijelentése erkölcsi és politikai szempontból egyaránt vállalhatatlan, és összeegyeztethetetlen az országgyűlési képviselői megbízatással. Minden normális párt minden normális képviselője lemondana egy hasonló botrány után.

De nem Bangóné. A szocialista politikusnő lemondás helyett megelégedett egy foghegyről odavetett bocsánatkéréssel a Facebook oldalán, de ezt is csak azért tette, hogy megelőzzön „minden további félremagyarázást”.

Pedig nem ő lenne az első ellenzéki képviselő, aki lemond parlamenti mandátumáról. Az Országgyűlés egy éves munkája során eddig 10 ellenzéki képviselő mondott le tisztségéről. Ez az összes ellenzéki országgyűlési képviselő több, mint 15 százaléka. Ugyanezen idő alatt a 133 fős kormánypárti frakcióból mindössze egyetlen képviselő távozott: Balog Zoltán ismét a Református egyház szolgálatába állt, amely tevékenység az egyház törvényei szerint összeegyeztethetetlen a képviselői munkával.

Kérésük nem talált meghallgatásra, mi több – hosszas huzavona után – kivágták őket. Ennek során Hadházy képviselő, hogy, hogy sem, ismét a földre terült. Pedig nem is láttuk sehol Sallai nevű kollégáját, aki erre a tornamutatványra kényszeríteni szokta volt. Az események után aztán feldúlva nyilatkoztak minden arra járó sajtóterméknek az őket ért inzultusról. Az Index nevezetű kiadvány szerint „Szél Bernadett sírva búcsúzott el”. Bizony. Nehéz ezt feldolgozni. Még szerencse, hogy Kövér László nem fakadt sírva, mikor Szél és a többiek erőszakkal megakadályozták az ülésvezetésben.

Mert hát, akárhogyan is nézzük, az is erőszak volt. Igaz enyhébb formában, ám lássuk be, itt már csak az erőszak színárnyalatairól beszélünk. Pontosan ezért komolyan elgondolkodhattunk az országházi események után: mi jöhet még? Miután az erőszak mindig lavinaszerű, várható volt, ami most a szemünk előtt lejátszódik. A médiapolitizálás szabályai szerint, amit egyszer megtettek az – rövid idő múltán – unalomba fullad. Vajon ezek után minden parlamenti ülés üvöltözésbe, rohangálásba, sípolásba fullad? Az országgyűlés pedig az open society hívei révén egy nagy, nyitott őrültekházává (open madhouse) válik. Szándékaik szerint lehet, ám kérdés, hogy mit szól ehhez az ország? Nem hiszem ugyanis, hogy az átlagszavazó, midőn a fülke magányában felelős döntéssel leadta szavazatát arra gondolt: Na ez biztos jól tud majd fütyülni! Izgatottan várom, hogy a megfelelő agytrösztök mivel kívánják majd fokozni a hangulatot.

Minősíthetetlen viselkedésükkel közép-ázsiai hangulatot teremtettek az Országgyűlésben, és felrúgtak egy, a rendszerváltás óta tartó konszenzust. Megsértették a két legfőbb közjogi méltóságot, a köztársasági elnököt és házelnököt, és semmibe vették a legfőbb népképviseleti szerv tekintélyét. A sikertelenség és a kudarc a legrosszabbat hozza ki az ellenzékből: megint azok rombolnak, akik sose építenek.