Hiába írjuk a XXI. századot, Szomália, Afganisztán és Irak is megmutatta, hogy a műholdak által irányított cirkáló rakéták után az elfoglalt terület pacifikálására hús-vér katonákra is szükség van. Ráadásul nem is kevésre. Azt már Churchill is megmondta 1939-ben, hogy a britek “az utolsó franciáig, lengyelig és belgáig” fognak harcolni, és az angolszász tengeri hatalmak mindig keresnek és találnak is olyan “talpasokat”, akiket ellenségeik ellen harcba tudnak küldeni. A dél-vietnámiak, pesmergák és afgánok sokat tudnának mesélni arról, hogy ők hányadikok az evakuációs listán az angolszászok egy darabig küldik a fegyvert,  pénzt, kiképzőket és egy ideig a katonáikat is, majd megunják, kiegyeznek az aktuális ellenféllel, vagy egyszerűen csak jön egy fontosabb krízis (mint 1956 őszén a Szuezi-válság), és geopolitikai érdeklődésük másfelé fordul.

Az ukrajnai proxy háborúban az amerikaiak most az ukránokat küldik előre felkészülnek a lengyelek, míg az oroszok a maguk részéről egyelőre a  szerződéses katonák mellett a nemzetiségieket, börtöntöltelékeket és zsoldosokat küldik előre. A tavaszi offenzívák várhatóan mindkét felet kimerítik, így a fegyvergyártás mellett a sorozás is egyre fontosabbá válik.

Nézzük előbb az ukránokat, akik hírek szerint 700,000 katonával rendelkeznek. Kijev alig talál már önkénteseket, ezért vezették be a kényszersorozást, fogdossák össze a férfiakat sípályákon, bevásárlóközpontokban és más forgalmas köztereken. Az ukrán követségeknek össze kell írniuk a külföldön élő és dolgozó hadköteles férfiakat, hogy “tudjanak róluk”. A helyzet komolyságát mutatja, hogy már jóval 50 fölött is berántanak férfiakat, míg az oroszok 27-ről egyelőre “csak” 30 évre emelték a behívási korhatárt.

A szűk keresztmetszet tehát a katona, és mivel Ukrajna lassan kifogy a hadra fogható katonákból, a párizsi lengyel nagykövet elhíresült mondatát, miszerint: “Ukrajna vagy megvédi a függetlenségét, vagy be kell lépnünk a konfliktusba.”  is így érdemes olvasni: Ha az ukránok kifogynak a katonákból, másoknak “kell“ hadba vonulni.

Egy szoknya, egy nadrág

Tény, hogy rogyadozó világhatalmát az USA – az angolszász tömb, plusz EU, Japán és Dél-Korea aktivizálásával – váratlanul megerősítette. Ezt a huszárvágását az oroszok hibás ukrajnai számítása tette lehetővé, mert Putyinéknak egyetlen lövésük sem volt arról, vajon mi várható, ha a tervezett gyors időhorizonton belül mégsem sikerül „különleges hadműveletük”. Épp a legrosszabb forgatókönyvre nem létezett pontos hatás-kalkulációjuk, ami nemcsak katonai, hanem politikai szarvashiba, lévén az a jó stratéga, aki mindig a legkedvezőtlenebb fejleményből indul ki, azt akarja elkerülni.

Aztán tudjuk, mi történt.

Európa vezetőinek többsége azóta szolgai alázattal tagozódik be az USA alá: Európa gyorsuló hanyatlásdrámáját mondhatni Washington rendezi, (el) csapnivalóan rossz európai politikusokkal a „főszerepekben”. Régi amerikai célok teljesültek: kontinensünk és Oroszország viszonya hosszú időre ellehetetlenült, Moszkva katonai presztízse jócskán megfakult. Orosz szempontból ezeket a negatívumokat az sem ellensúlyozza, hogy a világ országainak többsége békét akar, nem támogatja az amerikaiak „békeharcát”, akik a minél hosszabb véres folytatásban érdekeltek.

Készséges értelmiségiek mindig akadnak, kik túlhabzó általánosításaikkal iparkodnak az aktuálpolitika segítségére sietni.

Ép ésszel persze senki sem mentegetheti (csak magyarázhatja) az orosz agressziót, ám az elfogultság – bárhonnan jöjjön is – rossz tanácsadó, mi több, nevetséges.    

Egy tiszteletreméltó idős hölgy – az illető lengyel származású szlavista amerikai professzor – a minap elszánt szakmai komolysággal fejtegette, hogy a „Háború és béke” is felelős azért, hogy a hódító Oroszország örök áldozatnak mutassa magát.

Nocsak. Lev Tolsztoj, mint Vlagyimir Putyin kommunikációs hadsegéde…

E szempontból például a 2. világháború USA mérlege vegyes. Leszámítva Pearl Harbort, tagállamait nem érinti harci cselekmény, idegen területeken harcoló seregeiből mégis 405 ezer katonát veszít. Ugyanakkor a fegyver-bizniszben közvetlen, majd az európai és japán újjáépítésben hatalmas közvetett amerikai haszon keletkezik; Marshall és MacArthur tábornokok a gazdaságban legalább akkora "fegyvertényt" hajtanak végre, mint Eisenhower vagy Patton kollégáik korábban a harctereken.