Prigozsinnak és a Kremlnek nagy tervei voltak Afrikában, elvégre ott most nagyot tudnak ütni a gyengülő Európa egyik leggyengébb hatalmán, a közös valuta egyik vesztesének számító Franciaországon, amely már eddig is különutas véleményt fogalmazott meg a háború, az USA-hoz fűződő viszony, vagy a Kínáról való leválás kapcsán.

A július végi 2. Oroszország-Afrika csúcstalálkozóra a Nyugat nyomására kevesebb afrikai ország vezetője látogatott el, ám a Wagner-csoport kirakatembere így is sok tárgyalást tudott folytatni. Miután Putyin elnök a Walkür hadműveletet mintázó zendülés után “megbocsátott” neki és társainak, azok a Wagneresek, akik nem akartak a hadseregbe átigazolni, Fehéroroszországban, vagy Afrikában dolgozhattak tovább a halálfejes zászló alatt. És Afrikában bőven van feladatuk.

Nagy tervei voltak Afrikában

És itt van most ez a Prigozsin-eset. KISZ viszont nincs már, hogy megfejtse ezt a rejtvényt is, saját kútfőnkre kell tehát hagyatkoznunk.

Jevgenyij Viktorovics, Isten nyugosztalja, „nehéz sorsú, de tehetséges ember volt, aki súlyos hibákat követett el”, maga Putyin elnök mondja most ezt róla, és ő csak tudja. Régi barátság ez, Prigozsin egykor a szakácsa volt, és nem árt, ha a szakácsával jóban van az ember, pláne, ha politikus.

Persze Putyin bizonyára Prigozsin hibái közé sorolja, hogy úgy két hónapja puccsot kísérelt meg ellene, nem túl sikeres puccsot, de azért puccsot. Aztán valahogy mégis helyreállt a „rend”, látszólag elsikálódott az ügy. Prigozsin megígérte, hogy ilyesmi többet nem fordulhat elő, nem fog hibázni többé, Putyin meg úgy tetszett, elfogadta.  

Tudták az amerikaiak és a szovjetek is, hiába lenne övék az első csapás dicsősége, a másiknak maradna ereje még egy hasonlóan halálos viszontcsapásra. Akkor meg mi értelme a forró háborúnak? Féljünk inkább tovább kölcsönösen, ne gyújtsuk be a sistergő rakétákat, vívjunk csak kockázatmentesebb hidegháborút. (És persze nevezzük el ezt az egészet gyorsan békés egymás mellett élésnek, hogy a békeharcosok se nagyon ugrálhassanak.)

Aztán a Szovjetunió összeomlását követő egypólusú amerikai fölény valójában kezdettől fogva fikció volt. Igaz ugyan, hogy ezután az amerikai hadsereg ereje az ezredfordulóra elvileg mindenkivel szemben elsöprő lett - már amennyiben nagyvonalúan eltekintünk a nukleáris eshetőségektől. Csakhogy éppen ezek nem módosultak lényegesen. A bolsevik birodalmi kollapszus egyik legkevésbé részletezett titka, hogy a káoszból a szovjeteknek miként sikerült ki- és átmenteniük elvtársi atomarzenáljukat – az immár regionális nagyságrendűvé szűkülő orosz hatalom számára.

Merthogy sikerült.

Utólag mindig okosabbak vagyunk. A hétvégi események mára jól magyarázzák Jevgenyij Prigozsin drámai hangú közösségi videóit, amelyekben a bahmuti csata hevében azt kérte számon az orosz hadvezetésen, hogy kevés lőszert biztosít harcosainak, akik emiatt komoly emberveszteséget szenvednek. Az igazsághoz tartozik, hogy akkoriban minden orosz egység kevesebb lőszert kapott, elvégre az ukrán ellentámadás elhárítására tartalékoltak. Ez még nem zárja ki persze azt, hogy a hadvezetés és a Wágner közötti viszály miatt is akadozott az utánpótlás.

Abban a legtöbb szakértő egyetért, hogy a július elsejei határnap felgyorsította az eseményeket. A különböző zsoldos csoportoknak addig kell szerződniük az orosz védelmi minisztériummal, amit a csecsenek megtettek, ám a Wágner a kisebb zsold és mozgásszabadság miatt elutasított. Szerződés híján Prigozsin nem kapott volna pénzt, így nem tudta volna zsoldosait fizetni, így lépnie kellett. Elrettentő példaként ott lebeghetett előtte Albrecht von Wallenstein herceg példája, akit a harmincéves háborúban (1634) hasonló helyzetben saját zsoldosvezérei árultak el.