Galló Béla
Galló Béla politológus

H, mint háború, illetve Haszon

Egy háború gazdasági befektetés is, persze csak a győztesek számára. Kiváltképpen akkor, ha más országok területén s nem saját katonákkal vívják, nincsenek nemzeti romok, honfitárs katonai és civil áldozatok.

E szempontból például a 2. világháború USA mérlege vegyes. Leszámítva Pearl Harbort, tagállamait nem érinti harci cselekmény, idegen területeken harcoló seregeiből mégis 405 ezer katonát veszít. Ugyanakkor a fegyver-bizniszben közvetlen, majd az európai és japán újjáépítésben hatalmas közvetett amerikai haszon keletkezik; Marshall és MacArthur tábornokok a gazdaságban legalább akkora "fegyvertényt" hajtanak végre, mint Eisenhower vagy Patton kollégáik korábban a harctereken.


Galló Béla
Galló Béla politológus

A forró drót süket

Minap múlt hatvan éve, hogy fellélegezhetett a világ: John F. Kennedy és Nyikita Sz. Hruscsov rájöttek, egyiküknek sem érdeke, hogy kirobbanjon a harmadik világháború.

Az overkill (a nukleáris túlgyilkolás) lehetősége, amely a kétpólusú világ egyensúlyának legfontosabb – ha ugyan nem egyetlen – garanciája volt, ezúttal is működött: biztosította a jaltai világrendet, amely korlátlan hatalmat jelentett a világot egymás közt befolyási övezetekre felosztó két szuperhatalomnak. Kivételes pozícióikat egyikük sem akarta Kuba miatt kockáztatni.

John F. Kennedy és Nyikita Sz. Hruscsov.

Persze több, mint feszült napok vezettek a „happy endig”. A szovjet főtitkár, ahogy pestiesen mondják, benézte Kennedyt, kezdő, tapasztalatlan politikusnak tartotta, akire rá lehet ijeszteni. Belső nehézségei miatt a blöffölésre amúgy is hajlamos Hruscsov belevágott az atompókerbe, hátha evvel a sajátjainak is bebizonyítja, milyen karakán vezető. Kábé két hétig ment is a vérfagyasztó licit, de végül Kennedy bizonyult jobb játékosnak. Nem utolsó sorban azért, mert Oleg Penkovsky, a szovjet katonai hírszerzés ezredese olyan információkat közölt a nyugatiakkal (konkrétan a brit MI6-al), melyek alapján Kennedy átláthatta a blöfföt. (Penkovskyt kevéssel ezután Budapesten letartóztatták, Moszkvába vitték, s amint az a szovjet árulókkal ilyenkor megesik, szegény igen csúnya véget ért.) Hruscsov pedig igyekezett menteni a menthetőt.

Kennedy igazából avval igazolta, hogy nagyon is profi politikus, ami ezután történt.

Látta, hogy Hruscsov belesül saját blöffjébe, de azért ő is engedett. Nem akarta Hruscsovot túlalázni, hiszen a blöfftől a szovjet atompotenciál csöppet sem lett kisebb, elegendő lett volna egy katasztrófához. Engedte, hogy túlságosan is pattogó kihívója totális presztízsveszteség nélkül vonulhasson vissza. A Kubába telepített szovjet rakéták visszavonásáért cserébe garantálta, hogy nem támadja meg Kubát, sőt, az USA is kivont pár rakétát Törökországból. Hagyta, hogy a látszat szintjén Hruscsov döntetlenre hozhassa ki a partit. S nem mellesleg ekkor hozták létre az úgynevezett forró drótot (oroszul a „vörös telefont”), hogy a két szuperhatalom mindenkori vezetője közvetlenül is kommunikálhasson.    

Kennedy tudta: a győzelemhez olykor az okos önmérséklet is hozzátartozik.

Olvasom, hallom, hogy egyes szakértők (na pláne „véleménygazdák”…), az ukrán háborút a kubai rakéta-válsághoz hasonlítják.

Hiba.

Akkor egy stabil világrenden belüli konfliktusról volt szó, most pedig – ezt minden józanul gondolkodó ember látja – a világ újrafelosztásának kezdetéről.

Mint láttuk, a kubai krízis sem volt éppen veszélytelen, ám az egyensúly a kölcsönös szuperhatalmi érdekek következtében hamar helyreállt.

A szomszédunkban dúló háború azonban több mint veszélyes. Világrend helyett ma világrendetlenség van, egyensúlyra törekvésnek nyoma sincs, a háborúnak pedig nem látni a végét.

Ukrajna teste fölött egy felfuvalkodott, de kissé már eresztő birodalom és egy katonailag rosszul kalkuláló, ezért egyre inkább sarokba szorított, de még mindig nukleáris nagyhatalom áll szemben egymással. Politikai tétjeiket  már olyan magasra emelték, hogy arcvesztés nélkül egyikük sem vonulhat vissza. Párbajukat ráadásul számos nagyméretű játékos figyeli árgus szemekkel,  hiszen a világtorta újraszeletelésében nekik is megvannak a maguk érdek vezérelte szempontjaik.

Ukrajna népét ebben az elfajuló, esélyleső erőtérben véreztetik ki, szenvtelenül és fájdalmasan.

A forró drót, a „vörös telefon” már régóta süket, ámbár ha Putyin tárcsázna is, vajon ki venné föl a kagylót Washingtonban…?        

Fotó: Getty Images    


Kiszelly Zoltán
Kiszelly Zoltán politológus

Konzultáció a szankciókról

Ó béke! béke! legyen béke már! Legyen vége már! – Babits Mihály Húsvét előtt című verse a Nagy Háború idején (1916) íródott, amiről eleink még nem tudhatták, hogy az nemsokára az egyes sorszámot kapja. A háború nemcsak a nemzeteket és emberéleteket pusztítja, de a gazdaságot is, ezért fontos, hogy az inflációért leginkább felelős szankciókkal kapcsolatban megkérdeznek minket és minél többen vegyünk részt a most induló nemzeti konzultációban.

Az Európai Unió nem hadviselő fél, mégis szankciók ezreit fogadta el Oroszországgal szemben. Tették és teszik ezt annak ellenére, hogy a történelemben alig volt olyan szankció, amely célt ért. Az egyik legfrissebb példa Irán esete, amelyet már idestova negyven éve sújtanak szankciók, mégsem ez okoz a teheráni rezsimnek nehézséget, hanem a népesség megnégyszereződése 21 millióról (1980) 84 millióra (2020). Ennyi embert ugyanis már nehezebb ellátni és ennyi fiatalnak perspektívát kínálni.

Arra is van történelmi példa, hogy a szankciók erőltetése az azt kivető nagyhatalom és vezető vesztét okozzák, mint I. Napóleon és a kontinentális zárlat esetében, amelyhez I. Sándor orosz cár nem csatlakozott. A francia császár nem akart a Grande Armeé-val Moszkváig masírozni, ám a “szankciós spirálból” már nem tudott szabadulni, és ahogy gyengült hadseregének ereje, úgy csökkent szövetségeseinek száma. Napóleon bukása megnyitotta az utat egy rivális nagyhatalom, Nagy-Britannia felemelkedése előtt.

A történelem tehát azt mutatja, hogy óvatosan kell a szankciókkal bánni, mert könnyen visszafelé sülnek el. A Krím-félsziget 2014-es elfoglalása után is voltak szankciók, ám a háború nyolc évvel később mégis kitört. A mostani szankciók azt a célt szolgálják, hogy megfosszák Oroszországot exportbevételei jelentős részétől, ezzel apasztva a háború finanszírozására és egy új támadó haderőre fordítható forrásokat. Az uniós szankciók erre több okból is alkalmatlanok.


Galló Béla
Galló Béla politológus

Nem egy Soros

Figyelemre méltó interjú olvasható a magyar származású Klaus von Dohnanyival az egyik hetilapban. A kilencvennégy esztendős egykori szociáldemokrata politikus, Willy Brandt és Helmut Schmidt közeli munkatársa lényeglátóan pontos szavakkal világítja meg, mi is Európa igazi dilemmája.

Legelébb is cáfolja azt a Brüsszelben manapság előszeretettel gerjesztett híresztelést, miszerint az alapító atyák eleve a föderatív Európai Egyesült Államokban gondolkodtak, merthogy olyan vonzónak találták az USA példáját. Akadt persze ilyen is, ám a politikusok inkább a nemzetállamok közösségét akarták, kiváltképp Charles de Gaulle, aki jó franciaként ódzkodott az amerikaiak (vagy bárkinek) az utánzásától. Még a sokszínű Franciaországot is nehéz központilag kormányozni, hát még a hihetetlenül színes szőttesű Európát. Konföderáció igen, föderáció nem, ez a történelmi-kulturális realitás, vélte de Gaulle, és jól vélekedett.

S ha már Amerika, Dohnanyi afelől sem hagy kétséget, hogy az USA és az EU érdekei nem mindig esnek egybe, mint például most sem. Az ukrán háború más biztonsági kockázatot jelent az Oroszországgal közvetlenül határos Európai Uniónak, mint Washingtonnak, ahol is ettől a háborútól "egy ablak sem törne be."  Hiba volt kiterjeszteni a NATO nyomulását az orosz érdekszférába, mert ezt Oroszország súlyos fenyegetésként, valódi veszélyként érzékelhette. Pedig Európa biztonságának záloga az együttműködés Moszkvával, "Oroszországgal egyenrangú félként kell bánni (...) az Amerikai Egyesült Államok olyan messze van, és annyira eltérő biztonsági érdekei vannak, hogy nem látná kárát annak sem, ha (...) az EU határán zajló háború továbbterjedne (...) az unió térségébe."