Galló Béla
Galló Béla politológus

Elefántok talpa alatt

Mindenki nyitott az őszinte párbeszédre, mindenkinek vannak mögöttes céljai, amiket verbálisan illik elrejtenie. Beethoven „Örömódája” csodálatos himnusz, ám nem szokta volt moderálni a politikusok cselekvési ingerét.

Putyin elnök miután őszinte nyitottságát kifejezte, parancsot adott az ukrajnai „különleges katonai hadműveletekre.” Nyelvi finomságokra sokat adó korunkban így hívják ma a háborút, amit az erre illetékesek mindig a biztonság és a béke nevében eszközölnek, ahogyan az már lenni szokott.

Ezzel a paranccsal a szovjet bukás óta eltelt több mint harminc évet két – közvetlen szomszédságunkban zajló – háború keretezi: az egykori délszláv és ez a mai orosz-ukrán. Két regionális háború, két merőben más világhatalmi környezet.


Kárpátalja visszatér?

Szivárognak a hírek arról, hogy az ukrán válság miatt kárpátaljaiak tízezrei (százezrei?) jönnek és jöhetnek Magyarországra. A baloldal értelmezési kerete nyilvánvalóan az lesz, hogy ha „menekült” címszó alatt őket befogadjuk, akkor az Európán kívülről érkező többi migránst miért nem? Hát azért, mert óriási különbség van a két csoport között, úgy kulturális, mint jogi értelemben.

(Az ukrajnai lakosság nagy része a szegénységi küszöb alatt él.)

Az elmúlt időszakban a lassacskán szivárgó hírek kapcsán Orbán Viktor, majd Lázár János is beszélt arról, hogy jelenleg valahol 50-100 ezer fő között van az ukrajnai konfliktus miatt Kárpátaljáról Magyarországra áramló emberek száma. A történet természetesen nem új, a válság kezdete óta téma és „lehetséges realitás”, hogy a harcok, a destabilizáció és a kényszersorozások miatt egyre többen fognak a határ menti ukrán területekről hozzánk jönni menedéket keresve.


Galló Béla
Galló Béla politológus

És Ukrajna?

A migráció zavaros európai forgatagában a szomszédunkban zajló ukrajnai konfliktus hazai sajtója mára kissé mintha elhalványult volna, noha pestiesen szólva a helyzet fokozódik. Az állóháború jobb üzlet, mint a béke – a lényeget ezzel a mondattal lehet a leginkább megragadni.

A februárban nagy nehezen tető alá hozott második minszki megállapodás eleve illuzórikus volt. Kevesen bíztak benne, hogy véget ér a fegyverropogás, s azok is tévedtek. Tűzszünetre vonatkozó passzusait folyvást megszegik a szemben álló felek, Porosenkó kormánya a szeparatistákra mutogat, azok meg a kormányra, miközben az Európai Unió vezetése a fejét csóválja. A háttérben pedig a két igazi geopolitikai szereplő, az USA és Oroszország, a szép szavak ellenére, változatlanul a konfliktus tartósításában serénykedik.


Galló Béla
Galló Béla politológus

Putyin pókere

A víz szalad, a Krím marad, módosíthatnánk Wass Albert versének elhíresült refrénjét, ha tömören akarjuk összefoglalni a második minszki csúcs geopolitikai lényegét.

Miután a házigazda Lukasenko, akit a Nyugat régóta és következetesen Kelet-Európa egyik diktátorának nevez, lovagias virágcsokorral fogadta a láthatóan tartózkodó arckifejezésű Angela Merkelt, a Nyugat egyik (primus inter pares) vezetőjét, már sejteni lehetett, hogy ez a mostani minszki „leosztás” bizony a diktátoroknak minősített keleti szláv vezetők partija lesz. Valószínűleg nem az utolsó a zajló ukrán játszmában, de pillanatnyilag a legfontosabb. 

Csak nagy vonalakban nézve, mit ért el Putyin?