A 21. század kétségkívül ilyesféle tektonikus idő. Rohamosan változnak az elemi életfeltételek,  szűkülnek az élhető terek, vészesen csökkenőben az édesvizek,  kimerülőben a természet adta energiaforrások, miközben a szapora emberiség egyre kisebb helyen, egyre tömegesebben tömörül össze, amúgy is készen a maga teremtette szociális feszültségektől terhes robbanásokra. 

Romló földi tortánk újrafelosztása alkalmasint elkerülhetetlen. De kik azok, akik máris  szeletelik? Ez a második kérdés. 

Modern tapasztalatok alapján könnyen rávághatnánk, hogy mindenekelőtt a Nyugat, csakhogy a 21. század aligha magától értetődő folytatása már a korábbiaknak. A Kelet, enyhén szólva, felzárkózott a globális szeletelők közé, mára már innen is, onnan is nyiszálgatják a „sütit”,harmadik kérdés tehát: kinek sikerülhet ez jobban?

Azt nevezzük EU-csúcsnak, amikor 27 kormány egyeztet és végül a németek fizetnek. Merkel kancellár európai ámokfutását vízióját a német-francia javaslatként beterjesztett euró-kötvény mentőcsomag koronázná meg.

Az EKB kötvényvásárlási programjaival a déliek még így-úgy kihúzzák az idei évet, így januártól jöhet a Next Generation EU és az új hétéves költségvetés. Már ha záros időn belül elfogadják azokat. Jönne az adósságunióvá váló EU, amelyet a mostani eredendő bűn közös hitelfelvétel tart majd össze. Szerencsére ez a befizetők körében eléggé népszerűtlen javaslat.

A kérdés, hogy ki állja a számlát? Az Európai Központi Bank már szinte az összes puskaporát ellőtte, és az eddigi stabilitási horgonynak számító Németország most adta fel a fegyelmezett költségvetés (Fekete Nulla) politikáját. Mivel a déliek aligha fogják adósságukat visszafizetni, legalábbis nem az euró mai értékén, mást kell keresni. Maradnak az északiak és a hamarosan nettó befizetővé váló visegrádiak. Többségük nem is tagja az eurózónának, így jön képbe az EU mint hitelfelvevő, az eurozónán túlnyúló euró-kötvény.

A britek pont az ilyen adósságunió és föderalizáció elől menekültek el. Egyelőre a bizonytalanba, Trump elnök novemberi újraválasztása esetén pedig egy angolszász integrációba. Felkészül Hollandia.

A szavak újak, a tartalom a régi. Amazok internacionalisták voltak, emezek már “globalisták”. Egy dolog azonban nem változott: ellenségeiket Amerikától Németországon át Budapestig ismét “fasisztának” bélyegzik.

Az uralkodó nyugati társadalommodell elérte teljesítőképessége határát, és elitje még mindig keresi Dani Rodrik globális trilemmájára a választ. A képlet arról szól, hogy három kívánatos célból egyszerre csak kettő érvényesülhet, és melyik legyen az, amelyet hátra sorolnak?

E három kívánatos cél a globalizáció, a demokrácia és a nemzetállami keret, vagy más olvasatban széles társadalmi rétegek jóléte. A küldetéstudattól fűtött, magukat hol “progresszívnek”, hol “haladónak” mondó mozgalmárok társadalmunkat átalakító programon dolgoznak. Ők a globalizációt, a nemzetek feletti nyílt társadalmat propagálják, ám ezzel az a fő probléma, hogy a globalizációnak egyre kevesebb nyertese van.

Valamit eltoltak.

Ezt rögtön négy siker is bizonyítja: 1. Közép-Európa iránt megértő elnök került a bizottsági székbe; 2. térségünkből került ki a Valutalap új vezetője; 3. Angela Merkel szerint eredményesen használjuk fel az uniós fejlesztési forrásokat és 4. Trócsányi Lászlónak fontos biztosi pozíciót szánnak.

Az európai léptékkel közepesnek számító Magyarország – szövetségeseivel – rövid időn belül négyszer volt sikeres. A bevándorláspárti megmondóemberek és a balliberális médiamunkások a hazai ellenzék gyengeségét látva abba a reménybe kapaszkodtak, hogy majd Moszkva Brüsszel jól helyére teszi a budapesti kormányt.

Magyarország európai tényezővé vált.