A magyar választók azt jelezték: szakítani akarnak a rendszerváltás két zavaros évtizedével, és a saját kezükbe akarják venni a sorsukat.

Vajon mit fognak írni a későbbi történelemkönyvek a 2010-ben kezdődött Orbán-korszak első évtizedéről? Ha egy pillanatra visszagondolunk a mostani harminc évfordulón az egykori rendszerváltó kormányra, az Antall-Boros adminisztrációra, akkor nagyjából mindent tudni vélünk. Róluk akkor ezeket írták a „mértékadó” és „mértéktartó”, kritikai értelmiség tagjai: Mucsa, Horthy-korszak, nem szakértők, katonai puccsal akadályozzák meg a demokráciát, bezzegmáshol.

Azután Antall meghalt, eltelt néhány év, és az 1998-2002 közötti első polgári kormányhoz képest valóságos Kánaánnak láttatták az Antall-érát. Bezzeg Antall József! Bezzeg az igazi konzervatívok! Bezzeg az européer hazafiak!

Az utóbbi napokban aztán a szemem elé került – mit került: tolták – több cikke is. Különösen az utóbbi a „A magyar elit elcecíliásodása és más rendszertünetek” című gondolkodtatott el, mert benne, mint cseppben tenger, tükröződik az ellenzék teljes világa, illetve az a retorikai módszertan, amivel világukat el akarják hitetni velünk.

Mindenek előtt néhány szó a szerzőről. Gyurgyák a Fidesz alapítói közé tartozik, maga írja, hogy egy időben Orbán Viktort a barátai között tartotta számon. Együtt dolgoztak a Századvégnél, ahonnan kivált a mai Ozirisz kiadó, melynek Gyurgyák a vezetője és a tulajdonosa is. A dorogi bányász fiából milliomos vállalkozó lett, nem kis mértékben a kormány által a kiadónak juttatott milliárdoknak köszönhetően. (Ez később még fontos lesz) Mára teljes fordulatot hajtott végre és magát immár a „konzervatív” csoportba sorolja, bármit jelentsen is ez. Megnyilvánulásai, interjúi viszont azt sugallják, hogy gyakorlatilag teljes nézetazonosság áll fenn közte és a haladó ellenzék között. Nagy respektussal is rendelkezik arrafelé, hiszen a ritkaságok értékesek, márpedig a jobboldali táborban – néhány széllelbélelt skriblertől eltekintve – ritka az átálló. A szóban forgó művel kapcsoltban is kizárólag ájult laudációkat olvashattunk a haladó sajtóban. Ennyit a szerzőről, és most lássuk a művet magát.

Halványan talán még emlékszünk a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányra, amikor sztárok sora “fenyegetett” azzal, hogy Donald Trump elnökké választása esetén kivándorol az USA-ból. A Welt összesítése szerint a legnagyszájúbb celebek közül végül egy sem költözött Kanadába.

Lena Dunham, a Girls tv-sorozat sztárja Vancouverbe akart költözni, ám maradt. Chelsea Handler a választás után egy általa meg nem nevezett országban (feltehetően Kanadában, vagy Spanyolországban) már vett is magának egy új házat, ám a tv-s személyiség is maradt. Amy Schumer komikus is abbahagyta a spanyol nyelv tanulását, de a Clintonné lelkes rajongójának számító Barbara Streisand is kicsomagolta bőröndjeit. A 71 éves Cher is letett arról az eleve komolytalan tervéről, hogy Trump elől egyenesen a Jupiter bolygóra meneküljön.

Az 1945 utáni Németország a romokból épült újjá, a gazdasági csoda eredményei lecsorogtak a társadalom minden rétegéhez. Ebben a felívelő szakaszban sokan érezték úgy, hogy “ha már minden rendben van”, akkor a CDU és Konrad Adenauer után más politikusoknak is esélyt kellene adni. Ilyenkor a szavazók többsége abból indul ki, hogy a jó dolgok maradnak, és az újak csak a vélt, vagy valós hibákat javítják majd ki.

Az 1957-es német választás “Ne kísérletezzünk!” jelszava arra döbbentette rá a németeket, hogy az ellenzék győzelmével egy teljesen más országot kapnának, ahol az addig elért eredmények veszélybe kerülnének. Az SPD akkor kiléptette volna az NSZK-t a NATO-ból, és a hidegháború közepén egy egységes, semleges Németországról álmodozott.