Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Mit hoz 2020? 

A 2019-es év értékelését Kiszelly Zoltán már elvégezte helyettem, nekem maradt a kockázatosabb feladat, a jóslás.

Korábban akár tíz-húsz éves prognózisokat is bátran készítettek az elemzők, ma viszont egy évre is nehéz előre látni. A világ turbulenssé vált, egyre bizonytalanabb megmondani, mi várható, akár csak a következő 12 hónapban. Ennek ellenére, részben az intellektuális játék kedvéért, kísérletet teszek arra, hogy előrejelzést adjak a nyugati világ 2020-as évéről, vállalva annak kockázatát, hogy mellélövök.

1. Ha olimpiai év van, márpedig 2020 az lesz, akkor elnökválasztást tartanak az Egyesült Államokban. Az egyik oldalon ott van Donald Trump, aki még júniusban bejelentette, hogy újraindul az elnökségért. Trump elnöknek egyelőre két főbb kihívója akadt a republikánus előválasztáson Joe Walsh, volt illinois-i képviselő és Bill Weld, korábbi massachusetts-i kormányzó személyében. A decemberi közvélemény-kutatások szerint Trumpnak nem sok félnivalója van, a republikánus szavazók túlnyomó többsége ugyanis őt támogatja: felmérésenként változik, hogy Trump elnököt a republikánus szavazók 91, vagy „csak” 83 százaléka támogatja, szemben a pár százalékponton álló kihívóival. 

A másik oldalon pedig ott kígyózik a demokrata elnökjelölt-aspiránsok hosszú sora, amely a korábbi 29-ről mostanra 15 főre mérséklődött. Nincs könnyű dolga a demokrata szavazóknak a Trump-fóbiás jelöltek közti választásban, akiket kampányígéreteik alapján csak az különböztet meg egymástól, hogy hol helyezkednek el a szocialista-kommunista skálán: csak kicsit komcsik, vagy úgy igazán. Például, a demokrata szavazók körében jelenleg a második helyen álló Bernie Sanders elnökválasztási programja az elkövetkező tíz évben az amerikai választópolgárok 97 billió dollárjába kerülne, miközben az állami kiadások a GDP 70 százalékára növekednének, az amerikai munkavállalók kb. 50 százaléka állami alkalmazottá válna, és az éves költségvetési hiány a GDP 30 százalékára ugrana. A demokraták Szent Grálja, az impeachment eljárás mindeddig alkalmatlan politikai fegyvernek bizonyult, így a 2020-as elnökválasztás esélyese Donald Trump.

2. Németország jó ideje olyan, mintha néhány hibernált NDK-s vezető irányítaná. A lassan 15 éve kormányzó kancellár asszony nyilvános rendezvényeken már csak üldögél, hogy elkerülje a kínos és a nyilvánosság számára fel nem tárt eredetű remegést, az utóbbi időben ugyanis az is kérdéses, hogy feljut-e egyáltalán a szónoki emelvényre. A Merkel-éra olyan, mint a hosszúra nyúlt szentbeszéd: a mise már véget ért, csak a tiszteletes még nem hagyta abba.

A válságjelek egyre szaporodnak a németeknél: gazdaságuk földbe állt, mint a gerely, miközben vagyonokat ölnek a migránsok eltartásába. A CDU és az SPD támogatottsági görbéje monoton csökkenő függvényre emlékeztet, Macron elnök pedig egyre gyakrabban és egyre merészebben szúr oda az ősi rivális németeknek. Ám egyelőre Németország csak némán áll, mint Bud Spencer a bunyó első két percében, miközben székeket törnek szét a hátán. Érzésem szerint nem sokáig. Németország változni fog. 2020-ban meglátjuk, milyen irányú lesz ez a változás.

3. Boris Johnson, a liberális média által lesajnált brit miniszterelnök (akinek már októberben illett volna megbuknia) briliáns taktikai húzással egy, a Brexitről szóló második népszavazássá változtatta az előre hozott parlamenti választásokat. Az angol választási rendszer sajátosságai és a brit Munkáspárt elképesztő bénázása az elmúlt 30 év legnagyobb győzelmét hozta Boris Johnson pártjának és a Brexit ügyének. A britek 2020-ban, négy évvel az elszabotált népszavazás után végre kilépnek az Unióból és – a liberális médiahiszti és siránkozás ellenére – nem fognak összeomlani. A kilépés meglepően simán fog megtörténni. Ne feledjük, ez Churchill országa, vállaltak már nyílt konfliktust Napóleonnal és Hitlerrel, a brüsszeli bürokraták sem jelenthetnek számukra problémát.

("Mindig bölcs dolog előre nézni; de nehéz messzebbre tekinteni, mint ameddig ellátunk." /Winston Churchill)


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Srebrenica és a 10 százalékos holland felelősség

„A Balkán nem éri meg egyetlen pomerániai gránátos életét” (Bismarck)

Bejárta a világsajtót a hír, miszerint „Hollandia 10 százalékos felelősséget visel a srebrenicai” mészárlásért. Számomra egy kicsit bosszantó, hogy „Hollandia”, mint egész viselne bármekkora felelősséget. Vajon meddig lehet viselni a felelősséget és az milyen körökig terjed? Ez a kérdés a Holocaust óta kísérti a Nyugatot. A felelősség 70 év távlatából is egyre nagyobb köröket vet. Nemrég felmerült az Egyesült Államok részleges felelőssége is: miért nem mentettek meg 25 ezer gyereket. Jelen sorok írója saját fülével volt tanúja annak, hogy 2012-ben egy kanadai történész hasonló alapon Kanada felelősségét vetette fel (amit egyébként a 70-es évek vége óta feszeget az illető). Van olyan magyar történész – a hírhedt Ungváry Krisztián –, aki szerint a második világháború idején „tízezres nagyságrendben voltak a magyar honvédségben olyanok, akik legalábbis láttak ilyet [t.i., hogy a kivégzés helyszínére visznek zsidókat]. »Ne finomkodjunk: ez a holokausztban való részvételt jelenti, mert az részletkérdés, hogy magát a ravaszt ki húzza meg a végén.«

Szerintem viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ki húzza meg a ravaszt. És Srebrenica esetében „Hollandia” sem felelős úgy általában, legalábbis, ami a jogi helyzetet illeti, viszont az akkori holland kormány és katonai vezetés adott tagjai azok, hiszen a Dutchbat kéksisakos zászlóalj részben az ő irányításuk alatt állt.


Kiszelly Zoltán
Kiszelly Zoltán politológus

Nyugaton a halálkultusz terjed, nálunk a gyermekszeretet

Európa társadalma öregszik, a vén kontinens nyugati részén mégis a halál kultusza terjed a mainstream médiában. Ott arra bíztatják a szülőképes korban lévő fiatalokat, hogy ne vállaljanak gyereket és forduljanak a magány, a gyermektelenség vagy az abortusz felé. Ott a robotszex a trendi, míg az Elbától keletre, így Magyarországon is, minden erővel a családok gyermekvállalását támogatják.

Európa öregedő kontinens, ám a liberális médiumok címlapjukon a gyermekvállalás ellen ágálnak. A „haladó ember” már robotokkal szexszel, az Ipar 4.0 mintájára ez lesz majd a Szex 4.0. Barcelonában már működik is az első női androidokkal dolgozó bordélyház.

Aki a szülőképes korosztályból nem akarja magát rögtön a robotok karjaiba vetni, azt “önszexre” bíztatják. A trendi nőknek az anyává válás optimális idejét nem a családalapítással és gyermekvállalással kéne eltölteni, hanem egyedül – sugallják. Az egyedül-lét egy állapot, a magányosság csupán egy érzés, amivel nem érdemes foglalkozni. Egyébként is, az egyetem után nem a családalapítás, hanem a karrierépítés és az önmegvalósítás a sikk. Azt, hogy ezt a kettőt miként lehetne összeegyeztetni, azt a halálkultusz társdalmaiban nem a címlapon tárgyalják.

Terjed a halálkultusz.


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Milyen lesz 2019?

Egy új világrend küszöbén.

Korunk egyik jelentős geopolitikai elemzője szerint, egy háború után a győztesek mindig olyan világról álmodnak, amelyet örökké ők irányítanak, ahol az esetlegesen felmerülő konfliktusokat békés egyeztetések útján orvosolják, és ahol összességében csak jó dolgok történhetnek. Nem történt ez másként a második világháború után sem. A Nyugat hosszú ideig meggyőződéssel hitte, hogy a győztesek által létrehozott nemzetközi rend az örökkévalóságig fog fennállni, és az érzést csak megerősítette a hidegháború kimenetele és a Szovjetunió összeomlása.

A „történelem végébe” és az „örök békébe” vetett hitünket az elmúlt évtized történései azonban erősen kikezdték. A világrend felbomlásának első drámai jeleinek 2008-ban lehettünk szemtanúi. Az év augusztusában kitört orosz-grúz háború volt, majd egy hónappal később, szeptember 15-én, összeomlott a Lehman Brothers globális pénzpiaci cég. Néhány héten belül a Nyugat két legrosszabb rémálma is válósággá vált.