A Nyugatot ma erős szorongás kínozza. Nevezzük ezt egyfajta civilizációs agorafóbiának. A globalizáció óriási teret nyitott meg, amelyben hétmilliárd ember nyüzsög körülöttünk. Félünk ennek az elképzelhetetlen embertömegnek a lármájától, a hétmilliárd száj fogyasztásától, a percről perce a hatvány hatványára lépő, a nyugati ember számára egyszerre brutálisnak és következetlennek látszó fejlődési őrjöngéstől, tébolytól. Úgy nyom ez a gondolat minket, mint a 2000 méteres vízoszlop Titán búvárhajó törékeny héjszerkezetét.

Érdemes időnként újranézni Mel Gibson Apocalypto című mesterművét. A film lezárásának szekvenciáját szeretném megidézni: a konkvisztádorok partraszállásának első pillanatai egy tág, végtelennek látszó földrészen, amit ígéretül kaptak, amit uralni és birtokba venni keltek át az óceánon. Ez a jelenet többé már nem ránk vonatkozik, nem minket ábrázol, mert nem mi állunk a karavellák fedélzetén, hanem ott állunk a parton, földbe gyökeredzett lábakkal a homokfövenyen. Ebben a filmben tetten érhető mindaz, amit éreznünk kellene, de ugyanúgy nem érezzük, ahogyan a maják sem.

De mi változott? Mitől kerültünk alárendelt szerepbe?

A társadalmi együttélés szabályait a politikának kell az adott társadalom értékrendje és kultúrája alapján meghatároznia. A nyugati társadalmakban ez az értékrend sokáig a keresztény tanításra és kultúrára épült, és annak ellenére maradt meghatározó, hogy nyugaton a felvilágosodás, keleten a totalitárius ideológiák támadták. Az a mondás, hogy nyugaton az “ateisták is a keresztény kultúra talaján állnak”, máig érvényes.

Ezek a hagyományos értékek már bizonyítottak, generációról generációra biztosították a kiszámíthatóságot, stabilitást és a fejlődést. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy a globalista elitek saját életükben máig ragaszkodnak hozzájuk. A világ nagyobb része is ragaszkodik saját hagyományos értékeihez és ösztönösen ódzkodik a Woke-gender-ideológiától. A globalisták a nyugati társadalmakat azonban a Great Reset keretében át akarják formálni, ennek része az egészségügyi rendszerhez való hozzáférés korlátozása fizetőképesség általi szabályozása, ami pont az elöregedő társadalomban válik kulcskérdéssé.

Meddig mehetünk el?

A 21. század kétségkívül ilyesféle tektonikus idő. Rohamosan változnak az elemi életfeltételek,  szűkülnek az élhető terek, vészesen csökkenőben az édesvizek,  kimerülőben a természet adta energiaforrások, miközben a szapora emberiség egyre kisebb helyen, egyre tömegesebben tömörül össze, amúgy is készen a maga teremtette szociális feszültségektől terhes robbanásokra. 

Romló földi tortánk újrafelosztása alkalmasint elkerülhetetlen. De kik azok, akik máris  szeletelik? Ez a második kérdés. 

Modern tapasztalatok alapján könnyen rávághatnánk, hogy mindenekelőtt a Nyugat, csakhogy a 21. század aligha magától értetődő folytatása már a korábbiaknak. A Kelet, enyhén szólva, felzárkózott a globális szeletelők közé, mára már innen is, onnan is nyiszálgatják a „sütit”,harmadik kérdés tehát: kinek sikerülhet ez jobban?

Korábban akár tíz-húsz éves prognózisokat is bátran készítettek az elemzők, ma viszont egy évre is nehéz előre látni. A világ turbulenssé vált, egyre bizonytalanabb megmondani, mi várható, akár csak a következő 12 hónapban. Ennek ellenére, részben az intellektuális játék kedvéért, kísérletet teszek arra, hogy előrejelzést adjak a nyugati világ 2020-as évéről, vállalva annak kockázatát, hogy mellélövök.

1. Ha olimpiai év van, márpedig 2020 az lesz, akkor elnökválasztást tartanak az Egyesült Államokban. Az egyik oldalon ott van Donald Trump, aki még júniusban bejelentette, hogy újraindul az elnökségért. Trump elnöknek egyelőre két főbb kihívója akadt a republikánus előválasztáson Joe Walsh, volt illinois-i képviselő és Bill Weld, korábbi massachusetts-i kormányzó személyében. A decemberi közvélemény-kutatások szerint Trumpnak nem sok félnivalója van, a republikánus szavazók túlnyomó többsége ugyanis őt támogatja: felmérésenként változik, hogy Trump elnököt a republikánus szavazók 91, vagy „csak” 83 százaléka támogatja, szemben a pár százalékponton álló kihívóival. 

A másik oldalon pedig ott kígyózik a demokrata elnökjelölt-aspiránsok hosszú sora, amely a korábbi 29-ről mostanra 15 főre mérséklődött. Nincs könnyű dolga a demokrata szavazóknak a Trump-fóbiás jelöltek közti választásban, akiket kampányígéreteik alapján csak az különböztet meg egymástól, hogy hol helyezkednek el a szocialista-kommunista skálán: csak kicsit komcsik, vagy úgy igazán. Például, a demokrata szavazók körében jelenleg a második helyen álló Bernie Sanders elnökválasztási programja az elkövetkező tíz évben az amerikai választópolgárok 97 billió dollárjába kerülne, miközben az állami kiadások a GDP 70 százalékára növekednének, az amerikai munkavállalók kb. 50 százaléka állami alkalmazottá válna, és az éves költségvetési hiány a GDP 30 százalékára ugrana. A demokraták Szent Grálja, az impeachment eljárás mindeddig alkalmatlan politikai fegyvernek bizonyult, így a 2020-as elnökválasztás esélyese Donald Trump.

2. Németország jó ideje olyan, mintha néhány hibernált NDK-s vezető irányítaná. A lassan 15 éve kormányzó kancellár asszony nyilvános rendezvényeken már csak üldögél, hogy elkerülje a kínos és a nyilvánosság számára fel nem tárt eredetű remegést, az utóbbi időben ugyanis az is kérdéses, hogy feljut-e egyáltalán a szónoki emelvényre. A Merkel-éra olyan, mint a hosszúra nyúlt szentbeszéd: a mise már véget ért, csak a tiszteletes még nem hagyta abba.

A válságjelek egyre szaporodnak a németeknél: gazdaságuk földbe állt, mint a gerely, miközben vagyonokat ölnek a migránsok eltartásába. A CDU és az SPD támogatottsági görbéje monoton csökkenő függvényre emlékeztet, Macron elnök pedig egyre gyakrabban és egyre merészebben szúr oda az ősi rivális németeknek. Ám egyelőre Németország csak némán áll, mint Bud Spencer a bunyó első két percében, miközben székeket törnek szét a hátán. Érzésem szerint nem sokáig. Németország változni fog. 2020-ban meglátjuk, milyen irányú lesz ez a változás.

3. Boris Johnson, a liberális média által lesajnált brit miniszterelnök (akinek már októberben illett volna megbuknia) briliáns taktikai húzással egy, a Brexitről szóló második népszavazássá változtatta az előre hozott parlamenti választásokat. Az angol választási rendszer sajátosságai és a brit Munkáspárt elképesztő bénázása az elmúlt 30 év legnagyobb győzelmét hozta Boris Johnson pártjának és a Brexit ügyének. A britek 2020-ban, négy évvel az elszabotált népszavazás után végre kilépnek az Unióból és – a liberális médiahiszti és siránkozás ellenére – nem fognak összeomlani. A kilépés meglepően simán fog megtörténni. Ne feledjük, ez Churchill országa, vállaltak már nyílt konfliktust Napóleonnal és Hitlerrel, a brüsszeli bürokraták sem jelenthetnek számukra problémát.

("Mindig bölcs dolog előre nézni; de nehéz messzebbre tekinteni, mint ameddig ellátunk." /Winston Churchill)